1941. június 22-én kora hajnalban vette kezdetét minden idők leghatalmasabb szárazföldi offenzívája, a Barbarossa hadművelet. Az első hetekben úgy tűnt, hogy a Szovjetunió ellen indított támadással Németország megismétli 1940 fényes villámháborús győzelmi sorozatát. Ekkor még nem látszott, hogy Adolf Hitler a Szovjetunió megtámadását elrendelő 21. számú hadműveleti utasításával a Wehrmacht és a Harmadik Birodalom halálos ítéletét írta alá.
A Führer nem volt babonás
1941. június 22-én vasárnap, hajnali 3 óra 15 perckor több ezer löveg pokoli ágyúdübörgése törte meg a langyos pirkadat csendjét a hosszan elnyúló német–orosz határ mentén.
A Balti-tengertől Dél-Ukrajnáig húzódó arcvonalon
162 hadosztály, három és fél millió katona, 3500 harckocsi és több mint 4800 repülőgép lendült támadásba
a mit sem sejtő, álmukból riadtan ébredező, határ menti szovjet alakulatok ellen.
Poroszországból és az északlengyel határvidékről Ritter von Leeb vezértábornagy – két hadseregből, valamint az Erich Hoepner vezérezredes parancsnoksága alatt álló 4. páncélos csoportból álló – Észak Hadseregcsoportja Leningrád irányába tört előre.
Fedor von Bock vezértábornagy – szintén két hadseregből, továbbá a legkiválóbb német páncélosszakértő, Heinz Guderian vezérezredes parancsnoksága alatt álló 2., illetve a Hermann Hoth vezérezredes által vezényelt 1. páncélos csoportból összeállított – Középső Hadseregcsoportjának Moszkva elfoglalása volt a feladata.
A német tábornoki kar doyenje, Gerd von Rundstedt vezértábornagy – négy hadseregből és Ewald von Kleist vezérezredes 1. páncélos csoportjából álló Dél Hadseregcsoportjának Ukrajnát, a Fekete-tenger mellékét, majd a kaukázusi olajmezőket kellett elfoglalnia Hitler hadászati elgondolása szerint.
A német seregtestek már az első napon mélyen benyomultak a Szovjetunió területére.
A döbbenet óráiban hatalmas veszteségek érték a korábbi szövetséges csapásaitól megrendült Vörös Hadsereget; június 22. katasztrofális vasárnapján például csak repülőgépekből 1800-at veszítettek, mindössze két odaveszett német gép ellenében.
A fronttól távoli Berlinben, a Wehrmacht főparancsnokságán a sorra befutó reggeli hírek izgalmában sürgő-forgó vezérkari tisztek közül talán senkinek sem jutott eszébe, hogy
majd 130 évvel korábban ugyanezen a napon támadta meg Oroszországot a "kis korzikai", Bonaparte Napóleon.
Úgy tűnik, Adolf Hitler nem volt babonás.
A túlzott önbizalom hátulütői
Valamennyi vezérkari tankönyv egyik legfontosabb alaptétele, hogy bármilyen támadó hadművelet a stratégiai célok és a taktika kidolgozása mellett kell hogy rendelkezzék egy minden más prioritás felett álló hadászati céllal, amelyet lehetőség szerint végig fenn kell tartani.
A Szovjetunió elleni német támadás, az "Unternehmen Barbarossa" grandiózus terve azonban nem fogalmazott meg ilyen célt.
A cél hiánya már az első hónapokban, 1941 diadalmas nyarán, a világtörténelem legnagyobb és rendre német győzelemmel végződő katlancsatái idején is komoly irányítási zavarokat okozott.
Adolf Hitler, aki sutba vágta korábbi fogadkozását, hogy nem ismétli meg az első világégés legfőbb német hibáját, a kétfrontos háborút, már 1940. július 31-én arról tájékoztatta tábornokait, hogy a következő célpont a Szovjetunió lesz, függetlenül attól, hogy Angliát még nem sikerült kiütniük a háborúból.
A tábornokok vegyes érzelmekkel fogadták a Führer bizalmas bejelentését.
Többen – köztük Walther von Brauchitsch vezértábornagy, a szárazföldi haderő főparancsnoka is – úgy vélték, az, hogy megtámadják a Szovjetuniót, még mielőtt legyőznék Angliát, veszélybe sodorhatja Németország európai hódításait.
Ennek ellenére Hitler tovább ízlelgette a Szovjetunió elleni offenzíva lehetőségét. Úgy vélte, hogy Dunkerque után Anglia még hosszú ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy komolyan veszélyeztesse Németország megszerzett pozícióit, a szovjet hadsereggel pedig amúgy is néhány hét alatt végez a német „Blitzkrieg”.
Az utóbbi elképzelés is azt bizonyítja, hogy Hitler nem tartotta katonailag komoly ellenfélnek a Szovjetuniót.
Csak be kell rúgnunk az ajtót, és az agyaglábakon álló óriás magától fog összeomlani”
– hangoztatta a Führer bizalmas körben a szovjet rendszerről és haderőről kialakított sommás véleményét.
Pedig a túlzott magabiztosság és az ellenfél alábecsülése sohasem volt jó ómen a háborúk történetében.
Nem volt ez másként a Barbarossa esetében sem.
Homályban maradt a végső cél
Miután 1940 novemberében, Molotov szovjet külügyi népbiztos berlini látogatásán nem sikerült elérni, hogy a Szovjetunió is csatlakozzon a háromhatalmi egyezményhez, Hitler végleges elhatározásra jutott; a következő év tavaszán támadást indít a szíve mélyén mindig is gyűlölt kényszerszövetséges ellen.
1940. december 18-án írta alá a 21. számú hadműveleti utasítást,
amelyben meghatározta a Szovjetunió elleni támadás alapvető céljait.
Ezek között szerepelt a Szovjetunió európai részén állomásozó alakulatok bekerítése és megsemmisítése, valamint annak megakadályozása, hogy a Vörös Hadsereg visszavonhassa harcképes csapattesteit.
A területi célok azonban homályosak maradtak; az volt az általános direktíva, hogy legalább addig a vonalig történjen meg a Wehrmacht előrenyomulása, ahonnan a szovjet légierő már nem fenyegetheti a német kézen lévő területeket.
"Világnézeti háború" döntő stratégiai cél nélkül
Hitler egy percig sem csinált titkot abból, hogy a Szovjetunió elleni háború „világnézeti harc”, amelynek egyik legfőbb célja a bolsevik rendszer és vezetésének megsemmisítése,
az "Untermensch"-nek, azaz alsóbbrendűnek tekintett szláv néptömegek szolgasorba taszítása,
a megszerzett területek gyarmatosítása és kíméletlen kizsákmányolása lesz.
A Führer direktívái alapján Friedrich von Paulus vezérezredes (az 1943 januárjában a sztálingrádi ütközetben megsemmisült 6. német hadsereg későbbi parancsnoka) vezetésével készült el a "Fall Barbarossa", a Szovjetunió elleni támadás haditerve.
Ennek értelmében a Wehrmacht erői egyetlen széles fronton, három hadseregcsoportba tömörülve hatolnak be szovjet területre. Három fő stratégiai célt határoztak meg: Leningrád, a bolsevik forradalom szülővárosa, Moszkva, a szovjetrendszer politikai és igazgatási központja, valamint Kijev és a donyecki iparvidék elfoglalását, délen a Volga elérésével.
A Barbarossa célja az úgynevezett A-A vonal (a Jeges-tenger partján fekvő Arhangelszk kikötőváros és a délorosz Asztrahán közötti vonal) megszállása volt, de a végső stratégiai cél megjelölése nélkül. Arra nem volt terv, hogy ha a feltételezések ellenére a szovjet hadsereg és rendszer mégsem omlana össze, és Moszkván túl is folytatná a harcot, mi legyen a teendő.
Hitler és a náci pártvezetés részéről
az arrogáns német faji politika, a "világnézeti harc" bizonyult az egyik legnagyobb ostobaságnak.
1941. június-júliusban az Ukrajnába és Belorussziába benyomuló német csapatokat a helyi lakosság jelentős része felszabadítókként fogadta.
Azonban alighogy elvonultak a Wehrmacht alakulatai, nyomukban megjelentek az „alacsonyabb rendű szlávokat” terrorizáló SS Einstanzgruppék.
A tömeges és indokolatlan kegyetlenkedések valamint fosztogatások, hamarosan megutáltatták a németeket a helyi lakosokkal,
akik Sztálin karjaiba visszamenekülve a németek hátában kiteljesedő partizánmozgalom bázisává lettek.
Ha nem tudja az egyik kéz, mit csinál a másik
Hitler először az általa szimbolikus jelentőségűnek tekintett Leningrád (ma Szentpétervár) elfoglalását nyilvánította kiemelt célnak. A tábornokok azonban – stratégiai és politikai okokból egyaránt helyesen – Moszkvát javasolták megtenni fő célpontnak.
A szovjet főváros elfoglalásának nemcsak komoly stratégiai, hanem még talán annál is fontosabb pszichológiai hatása lett volna. Ha sikerül Moszkvát prioritássá tenni és kellő időben bevenni, nagy valószínűséggel ez végleg megrendíthette volna Sztálin rendszerét.
A Führer azonban mindhárom kitűzött célt egyszerre szerette volna megvalósítani,
a hadművelet megindítása után pedig szeszélyesen váltogatta a prioritásokat,
ami az év végén, Moszkva alatt súlyosan megbosszulta magát.
Csődöt mondott a hírszerzés
A németek elbizakodottsága abban is megnyilvánult, hogy a támadás előkészítése során elhanyagolták az alapos felderítést, ami a hagyományosan titkolózó, bezárkózó politikát folytató hatalmas ország esetében különösen fontos feladat lett volna. Jellemző, hogy a Szovjetunió katonai erejét kipuhatolni hivatott hírszerzőcsoport élére olyan főtisztet neveztek ki, aki nemcsak hogy nem ismerte az ottani viszonyokat, de még oroszul sem tudott.
Ezért a szovjet hadi potenciálról hiányos, nem egy esetben téves információkkal rendelkezett a német hadvezetés.
Azzal kalkuláltak, hogy a Vörös Hadsereg teljes állománya legfeljebb 3 millió főből áll, és jelentősen alábecsülték a szovjet hadsereg technikai felszereltségét is.
A német támadás után három héttel, a mozgósításnak köszönhetően, már 5 millió szovjet katona állt fegyverben. A Vörös Hadsereg 1941-ben 17 000 repülőgéppel, valamint 25 000 harckocsival és a németeknél mennyiségileg jóval nagyobb tüzérséggel rendelkezett.
Igaz, hogy a szovjet légierő és a gépesített haderő nagyobbrészt olyan korszerűtlen típusokból állt, amelyek nem vették fel a versenyt a német haditechnikával, de
a tényleges számok ismerete el kellett volna hogy gondolkoztassa Hitlert a Szovjetunió valós ipari potenciáljáról.
A hadjárat alatt azonban az egyik legsúlyosabb problémát az út és időjárási viszonyok ismeretének teljes hiánya jelentette. Márpedig a gépesített hadviselés korában ennek stratégiai jelentősége volt.
A hadászati hibák mellett az európaitól merőben eltérő helyi viszonyok, a rendkívül rossz úthálózat, a hatalmas őszi esőzések nyomán beálló "raszputnyica", azaz az ország európai területeinek sártengerré válása, valamint a már októberben beköszöntő szibériai tél játszották a legfontosabb szerepet az offenzíva kifulladásában.
Sírásónak bizonyult a fényes balkáni kitérő
Az eredeti terv szerint május 15-én indították volna meg a Szovjetunió elleni támadást. A március 27-i belgrádi katonai puccs,
amely megbuktatta a két nappal korábban Németországgal szövetséget kötő jugoszláv kabinetet,
és helyébe angolbarát kormányt ültetett, valamint Mussolini felelőtlen görögországi kalandja azonban arra sarkallták Hitlert, hogy a szovjet elleni hadjárat előtt katonailag biztosítsa be a Balkánt.
A fényes diadalnak bizonyult balkáni villámháború miatt öt héttel el kellett halasztani a Barbarossa hadműveletet.
Mindez akkor nem tűnt jelentős időveszteségnek, de a késedelem katasztrofálisnak bizonyult 1941 decemberében.
"Valójában, már meg is nyertük ezt a háborút"
A Barbarossa mindenesetre Hitler számára kedvező előjelekkel indult. A szovjet hadvezetést annak ellenére felkészületlenül érte a német offenzíva, hogy Sztálin már 1940. december végétől kapott hírszerzési információkat a német készülődésről.
A brit titkosszolgálat, amely 1941 elejére feltörte a német Enigma rejtjelkódját, 1941. április 29-én a tervezett támadás időpontját is közölte Sztálinnal.
A kapitalistákkal szemben eredendően bizalmatlan szovjet diktátor azonban nem hitt az üzenetnek,
angol mesterkedésnek vélte, hogy összeugrasszák Hitlerrel. Mindenesetre elrendelte a határ menti szovjet csapatok megerősítését.
A Vörös Hadsereg technikai, kiképzési és vezetési, valamint taktikai szempontból is jelentősen elmaradt a német Wehrmachttól. Az 1930-as évek második felének nagy tisztogatásai szabályosan lefejezték a Vörös Hadsereg vezetését.
Sztálin a képzett és tehetséges katonai parancsnokok többségét – egészen hadosztályparancsnoki szintig bezárólag – kivégeztette vagy eltávolíttatta, hogy ne veszélyeztessék egyeduralmát.
A helyükre kinevezett tisztek kiválasztásánál a politikai megbízhatóság volt a fő szempont,
így sok katonai vezető került a képességeit meghaladó pozícióba.
Mindez 1941 nyarának katasztrofális szovjet vezetési válságában bosszulta meg magát. 1941. július 9-én, nem egészen három héttel a német offenzíva megindítása után a Minszk melletti katlanban gyakorlatilag Tyimosenko marsall egész szovjet Középső Frontja megsemmisült.
1941. augusztus elején a Von Bock-féle Középső Hadseregcsoport a Szmolenszk melletti katlancsatában újabb fényes győzelmet aratott, így reális lehetőségnek tűnt, hogy Guderian megállíthatatlan páncélosékei és a meglepő sebességgel előrenyomuló Középső Hadseregcsoport szeptemberre beveszi Moszkvát.
Franz Halder tábornagy, a szárazföldi haderő, az OKH (Oberkommando des Heeres) vezérkari főnöke elégedetten jegyezte fel naplójába:
…az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük…”
Erre rímelt Hitler magabiztos optimizmusa is, aki augusztusban tábornokai előtt ugyancsak azt hangoztatta, hogy már megnyerték a háborút. A feketeleves azonban még hátravolt.
Hitler meghúzza a kantárt
Augusztus 15-én csapott be a mennykő.
Hitler – a hadművelet alatt immár másodszor is meggondolva magát – úgy döntött,
megállítja Von Bock Moszkva felé menetelő Középső Hadseregcsoportját, hogy Guderian páncélos erőit, valamint Von Bock egyik hadseregét délre vezényelje, Kijev ostromához.
Hiába érvelt a döntés ellen a vezértábornagy, és hiába dühöngött a Hitlerrel szembeni konfliktusokat is bátran felvállaló, impulzív természetű Guderian vezérezredes, most a Rundstedt-féle Dél Hadseregcsoport műveletei lépetek elő meghatározó prioritássá. Az egyik hadseregétől és legjobb páncéloscsoportjától megfosztott Középső Hadseregcsoport így kénytelen volt megállni.
Georgij Zsukov tábornok, az év végi, Moszkva alatti sikeres ellentámadást vezénylő szovjet parancsnok meg is jegyezte visszaemlékezésében, hogy ekkorra pedig nyitva állt az összes ajtó a szovjet főváros elfoglalásához.
Egyelőre azonban úgy tűnt, ismét csak a Führernek lett igaza: 1941. szeptember 19-én elesett Kijev, és a város térségében lezajlott hatalmas katlancsatában újabb rettenetes, 600 ezer fős veszteség érte a Vörös Hadsereget.
Az első repedések a német páncélon
De már kezdtek mutatkozni az első aggasztó jelek. A német hadseregparancsnokok észrevették, hogy egyre gyakrabban és ügyesebben térnek ki előlük a szovjet magasabb egységek. Ahogy a Wehrmacht mélyen az ország területére nyomult, a megtett távolsággal arányosan egyre jobban akadozott az utánpótlás.
A por tönkretette a harcjárművek légszűrőit, a borzasztó terepviszonyok miatt pedig a haditechnika kezdett véglegesen leamortizálódni. Azok a szörnyű veszteségek, amelyek a Vörös Hadsereget érték a nyári hónapok alatt, más országot már rég kapitulációra kényszerítettek volna,
de a szovjet haderő és a politikai rendszer egyáltalán nem mutatta a bomlás jeleit.
A német parancsnokokat meglepte az a kitartó és nemegyszer öngyilkos ellenállás, ahogyan a szovjetek védekeztek.
Minden más volt ebben az országban,
az oroszok nem tankönyvszerűen harcoltak, mint a németek korábbi, nyugati ellenfelei.
De talán az volt az egyik legkellemetlenebb meglepetés, amikor szeptember végén megnyíltak az ég csatornái, és beköszöntött a hírhedt raszputnyica, a földeket sártengerré változtató esős időszak.
Pedig már látszottak a Kreml tornyai
Szeptember végén Hitler újra meggondolta magát, és ismét Moszkva elfoglalását tette meg legfőbb hadászati célnak.
Von Bock visszakapta a hadseregét és Guderian páncélosait, sőt, az északi frontról további jelentős erősítést vezényeltek át a hadseregcsoportjához. (Hitler Leningrádot illetően is megváltoztatta korábbi parancsát: a város kapujába ért Von Leeb-féle hadseregcsoportnak megtiltotta az ostromot, és elrendelte, hogy éheztessék ki a szovjet metropoliszt.)
Szeptember 30-án vette kezdetét a Moszkva elfoglalását célzó Tájfun-hadművelet. A megerősített Középső Hadseregcsoport ismét lendületesen tört előre, október 21-re elvágták Konyev marsall középső frontját, és elfoglalták Vjazmát, Moszkva kapuját. Időközben azonban történt valami: Guderian október 6-i naplóbejegyzésében feljegyezte, hogy leesett az első hó.
A német hadvezetőség nem tudott arról, hogy Sztálin – a tokiói szovjet mesterkém, dr. Richard Sorge szeptemberben kézhez vett jelentése után, amely szerint a japánok eldöntötték, hogy déli irányban támadnak – parancsot adott a Távol-Keleten állomásozó szibériai hadosztályok Moszkva alá vezénylésére.
A pihent és jól felszerelt, a kemény téli viszonyokhoz szokott szibériai erők felvonulása akkorra fejeződött be, amikor november 30-án a németek elérték Kimkit, a Moszkvától alig 8 kilométerre fekvő várost.
A 2. páncéloshadosztály egyik felderítő zászlóalja, Decker alezredes parancsnoksága alatt
egészen a moszkvai villamos végállomásáig jutott el, ahonnan már megpillanthatták a Kreml tornyait.
Ezzel azonban a németek erejük végére jutottak.
A két hete beköszöntött mínusz 30 fokos, elképesztő hidegben a német harcjárművek felmondták a szolgálatot, egyre több volt a fagysérült a még mindig nyári gyakorlóruhában didergő katonák között.
Most bosszulta meg magát a Barbarossa egy hónapos csúszása és az augusztusi kényszermegálló.
A német csapatoknak nem volt már erejük, sem pedig utánpótlásuk a döntő roham végrehajtására.
A Wehrmacht Napóleon sorsára jutott
December 1-jén Von Bock is belátta, hogy nincs tovább. Halder vezérkari főnöknek az alábbiakat írta: "Az az elképzelés, hogy a hadseregcsoporttal szemben egy összeomlás szélén álló ellenség áll, amint azt az elmúlt két hét harcai mutatják, hiú reménynek bizonyult. Közelít az idő, amikor a katonák fizikai ereje teljesen kimerül."
Ez az idő pedig december 6-ával érkezett el, amikor Georgij Zsukov a pihent szibériai hadosztályokkal megindította a Wehrmachtot Moszkva falai alól 400 kilométerre visszanyomó, elsöprő erejű ellentámadását.
Noha a következő évben még nem csúszott ki a hadászati kezdeményezés a németek kezéből,
Hitler egyszer és mindenkorra elvesztette azt a lehetőséget, hogy szétzúzza a szovjet hadsereget.
Az orosz medve feltápászkodott, és ez megpecsételte a Harmadik Birodalom sorsát – a Barbarossa meghiúsulásával az összeomlás már csak idő kérdése volt.
No comments:
Post a Comment