At the carwash

At the carwash

Happy Birthday, Steve Jobs

A true innovator.

Videó: Mátyás király 570 lampionja

Több ezren eregettek lámpásokat Kolozsvár fõterén Hunyadi Mátyás születésének 570. évfordulója alkalmából.

Awful Stay at Shanty Creek Resort in Michigan

Awful stay at Shanty Creek Resort. Semi neglected place with thin walls, mediocre food, and receptionist attitude: why are you talking to me? Anybody have similar experience?

America Has Its Head in the Sand

February 15, 2013

BEGIN TRANSCRIPT

RUSH: This is Bill in Sierra Vista, Arizona. Great to have you here, sir. Hi.

CALLER: Thank you very much, Rush, for taking my call.

RUSH: You bet.

CALLER: I just to say that I don't share your optimism for our future. I believe in the next 36 months that the Supreme Court will uphold whatever invasive gun laws that Obama seeks to push upon us. I believe that we will lose the House of Representatives in 2014 and I honestly believe that Obama is going to be reelected in 2016.

RUSH: (laughing) If Obama is still the Dear Leader in 2016, I will venture to say it will not be an election that makes that possible.

CALLER: Well, I would have to agree, but as I say, I wish I could share your optimism, but I feel like it's akin to telling the passengers on the Titanic that it's just the bow that sank. I think there's too many people who are too gullible, as you have been speaking of before. I believe that too many people have too much invested in their personal lives, and they don't want to believe that there is a critical situation existing in our country, and to admit it means that --

RUSH: Wait a minute, I want to know what that means, when you say too many people are too much invested in their personal lives --

CALLER: Well, I have a great many friends who are doing well personally. I don't have a great many friends. I have friends who are doing well personally. And to admit that the future is bleak means that they would have to admit to themselves that there is a chance for loss of their personal achievements --

RUSH: Wait a second, now. Wait a second. This is a new one. I know a lot of profoundly successful people who have worked for it. I also know some people who've inherited it, and those people are not worried. But everybody I know -- and I'm not exaggerating -- everybody I know who has worked a considerable amount is scared to death it's gonna be taken from them. I don't know anybody who isn't. I find it fascinating you know such people and they're so invested they don't think anything could happen to it. That blows my mind, quite honestly. It really does. I'm not arguing with you. I'm just telling you it really stuns me.

CALLER: I have a great many friends who say they're never gonna take the guns away and it will never happen that we'll lose the House in 2014 and it's impossible for him to be reelected. And I believe that this is just one of those issues where it's easier to bury your head in the sand and say, "No it couldn't happen."

RUSH: Well, now, that's fascinating. Can you hang on for awhile here, Bill?

CALLER: Sure.

RUSH: If you can't, have to hang up, I understand. But if you can, I'd appreciate it.

BREAK TRANSCRIPT

RUSH: No, no, no. I know, not personally, but I know there are people who are doing okay, who don't even fathom the possibility of losing it, but I'm telling you, the people I know who are doing well, they all fear it. They fear it being taken with a wealth tax or some other drastic procedure. We will continue with this.

BREAK TRANSCRIPT

RUSH: I want to go back to Bill in Sierra Vista, Arizona. Let me reset the table. Bill, a very nice guy, but he said at the outset of his call he disagrees with me respectfully, affectionately, but he sees no hope. Bill, repeat your theory. You don't think that the Supreme Court -- well, just repeat what you said. Why you disagree with my optimism.

CALLER: Well, I disagree with it on three points. I believe the Supreme Court will uphold whatever far-reaching gun control laws Obama seeks to implement. I believe that we will lose the House of Representatives, the Republicans will lose the House of Representatives in 2014 due to the pandering that's going on. And I believe that somehow Obama will find his way back into office in 2016.

RUSH: Do you think the presidency is enough for him? By 2016 he might want to run the world.

CALLER: (laughing) Well, through the presidency, I agree with you completely. I think that's his plan all along. I don't doubt that one bit.

RUSH: If I had to guess, if I had to guess, you would -- well, let me just ask you, do you think that by the time we get to the campaign for 2016 in 2015, that a majority of the American people would be in favor of say, repealing the 22nd Amendment, so that Obama could run again? Do you think the American people, a vast majority of them who vote, would maybe even support the idea of just canceling the election and anointing him for a third term?

CALLER: Well, I don't know that they would put it in those terms, but I believe that he is pandering so completely to so many facets of our society in this country that these people are going to be obliged to vote for him, otherwise they will lose their livelihood.

RUSH: Here's some realities though. Maybe they're not. Let me ask you what you think about these propositions. Do you accept that the economy is only gonna worsen?

CALLER: Yes.

RUSH: Do you believe that the debt that's gonna keep growing and growing and growing is gonna shrink the private sector, and do you think Obama's tax policies are going to further limit the ability of individuals to achieve prosperity.

CALLER: Absolutely.

RUSH: Do you expect people to just sit idly by and accept this and have no problem with it, no matter how bad it gets? Do you think that they'll be covered with enough benefits from Washington, their health care, whatever, food stamps, unemployment compensation, that they won't care that this is happening?

CALLER: I believe that this blitzkrieg of events that the president is using to keep the public off balance has managed to prevent the public from focusing on any one issue. I think there are so many things that have happened in the last two to three years that we go from one crisis to the next, and before one can be resolved there's another on the horizon.

RUSH: But Bill, here's the point. No matter what poll you look at, be it New York Times, CBS, ABC, Washington Post or even Rasmussen, no matter what poll you look at, there is already sizeable, majority dissatisfaction with the country's direction. The one anomaly is that these people who are expressing dissatisfaction with the country's direction and with where the country is right now, do not associate Obama with it at all. That's the anomaly. But they still are dissatisfied. So how long a free ride do you think Obama can get?

CALLER: Well, I don't know. Again, as I sort of jokingly referred to the passengers on the Titanic, they don't want to hear that the ship is going to sink. They want to hear that there's salvation, and so they will wait --

RUSH: They already think it's going to.

CALLER: Well, some do. As I said earlier, I have many friends who are well educated, but they just cannot grasp the notion that this ship is sinking and that it can sink, and I believe it's because to do so will admit I'm gonna lose everything, and they would rather not think that thought. Yes, okay, maybe he'll take a few guns away. I just don't think that the public as a whole, the ones that you don't hear from, there are so many of them who just don't believe that it can get that bad.

RUSH: Okay, let's explore that because, and I'm just going by the polling data which I'm going to choose to accept. I didn't believe it prior to the election and it was dead on. That polling data was right on the money, and I'm gonna accept the polling data today as accurate. So we have a vast majority of people, either overall dissatisfied with the direction of the country, or issue by issue by issue are unhappy with Obama's policies. Now, they don't associate him with any of the downturn or any of the sluggishness or any of the things wrong with the country. And they may never, which is why I'm asking you.

But about this observation of yours that you know a lot of people who don't think we're gonna reach the brink or the breaking point. I know a lot of people, and the key to them is they all earned it. They've all worked very hard, some of them still are. I know some retirees, but most of them are still working and they work very hard and they're scared to death. They are afraid of an economic collapse that is going to devalue what they have. They are afraid of wild inflation that's gonna devalue what they have.

They are scared to death of a wealth tax that's gonna take away the value of everything they have or literally strip their portfolios. They are scared to death of a VAT tax. They are frightened of any number of proposals because Obama is clearly aiming at the producers and the achievers in this country, and he's got the people who have not achieved and succeeded to a high level believing that their economic circumstances are what they are because the successful have stolen from them or cheated them out of it or what have you.

Now, I know there are people out there that you're talking about, but I don't know 'em personally. I can imagine there are some highly paid athletes who don't think the salad days are ever gonna end. They never do. Even though they know their careers are gonna end in the mid-thirties, they never do think that that their highfalutin lifestyle is ever gonna come to a screeching halt. So I know there are a lot of athletes who, no matter what, think they're gonna be cool.

I know that there are some people that are not invested in politics, they don't pay attention to the day-to-day stuff that's in the media, so they're a little insulated, and they've got theirs, and they think that all they gotta do is keep working hard and they'll hold on to it. I know they're out there. But I have to reiterate, everybody I know personally is living in major fear that everything they've worked for is gonna be taken from them or rendered worthless.

CALLER: Well, and I have some friends like that, too. The people I am speaking of are the people I see when I go walk my dog at the park up at the end of the street here. These people are essentially making it from day to day. They're more concerned that gasoline has gone up 15 cents a gallon in the last week in Arizona. They're more concerned that a loaf of bread is gonna be five bucks a loaf before too long, and they're so focused on the very day-to-day things that they cannot seem to think in long terms. And when I bring up the subject of the potential for disaster in 36 months, they just kind of wave it off. And, Rush, I'm telling you it is a large number of people. It's almost as if there is sort of a subconscious apathy that exists in this vast majority of working-class people who just don't want to believe this because it's like admitting that the train is gonna go off the track here pretty soon, and I'm just busy trying to find a bathroom and to get a meal.

RUSH: Well, now, I think I know the kind of people you're talking about. You're characterize them differently than I do, but I think I know who you're talking about. You're essentially talking about people who don't want to rock the boat. They don't really want to accept the reality, because that would then require a call to action. They'd have to do something about it and they don't want to.

CALLER: Right.

RUSH: They just want to get up every day, and if a loaf of bread costs 15¢ more they'll bitch about it but they'll pay it. They don't want to actually get involved in action required to stop it. They'll let somebody else do it, and then they'll relax and comfort themselves with the idea that the country can't go up in flames. "The country can't collapse! It's never gonna happen! We'll be okay," and then they just kind of put their head in the sand and ignore it.

CALLER: Right.

RUSH: That's what you're talking about, right?

CALLER: Exactly, and there are a huge number of people out there who believe this, and it's frightening to me.

RUSH: Okay. Those people, no matter what you do you cannot wake them up. You cannot get them to see things as you do.

CALLER: Right.

RUSH: Well, I don't disagree with that. I know those people are out there. I had an original misunderstanding of who you were talking about, but I know there are all kinds of people like that. Basically what you're making is a comment about people and their politics, not their economics. They just don't want to hear about it because it's negative. They don't want to be exposed to it because that means they gotta get involved and they don't want to get involved. They're doing okay, so, "Let other people handle that. We elect people to deal with that." You know, "Let me get my tee time. Is the gas station gonna have gas?" I mean, that's the extent to which they get concerned.

CALLER: That's it exactly, and I fear for this country because I believe that, like cancer, this thing is going to come upon them at a point that's beyond controlling it.

RUSH: Well, one thing is true. You know, there's an old Indian proverb. I heard this attending a Washington Redskins game. (chuckling) "You cannot wake up someone who is only pretending to be asleep," and that's essentially who and what you're talking about. You can't wake people up who are pretending to be asleep, and there's another truth out there. If Obama can take away our guns -- and there's a Second Amendment that says he can't, buts if he can -- then why can't he take away people's wealth?

CALLER: I agree.

RUSH: Once he's allowed to start taking X away, why can't he take Y and Z away?

CALLER: I agree completely.

RUSH: The people I know, that's what they're afraid of, every one of them. Now, I don't know everybody. Don't misunderstand. But I'm telling you, we all have circles of friends. I happen to know -- and one of great perks of my success has been to meet -- a lot of other very profoundly smart, successful, wise people. I tell you, I know what you mean. I look at Warren Buffett and guys like Bill Gates and I say, "Do these guys have the slightest clue, or do they think, 'You know, I've got $40 billion. I don't care what happens. If George Soros takes it all, I'll still have $20 billion. I don't care.'" I don't know how they think. They vote for this. Buffett and Gates voted for this. So I don't know. It is frustrating. I understand why you're pessimistic. I appreciate your call.

END TRANSCRIPT

Insight: Electric cars head toward another dead end

By Norihiko Shirouzu and Yoko Kubota and Paul Lienert TOKYO/DETROIT | Mon Feb 4, 2013 1:13am EST (Reuters) - Are electric cars running out of juice again?

Recent moves by Japan's two largest automakers suggest that the electric car, after more than 100 years of development and several brief revivals, still is not ready for prime time - and may never be.

In the meantime, the attention of automotive executives in Asia, Europe and North America is beginning to swing toward an unusual but promising new alternate power source: hydrogen.

The reality is that consumers continue to show little interest in electric vehicles, or EVs, which dominated U.S. streets in the first decade of the 20th century before being displaced by gasoline-powered cars.

Despite the promise of "green" transportation - and despite billions of dollars in investment, most recently by Nissan Motor Co - EVs continue to be plagued by many of the problems that eventually scuttled electrics in the 1910s and more recently in the 1990s. Those include high cost, short driving range and lack of charging stations.

The public's lack of appetite for battery-powered cars persuaded the Obama administration last week to back away from its aggressive goal to put 1 million electric cars on U.S. roads by 2015.

The tepid response to EVs also pushed Nissan's high-profile chief executive, Carlos Ghosn, perhaps the industry's most outspoken proponent of battery cars, to announce in December a major strategic shift toward more mainstream gasoline-electric hybrids, which overcome many of the shortcomings of pure EVs.

The move was widely seen as a tacit acknowledgement by Ghosn that his all-or-nothing, multibillion-dollar bet on EVs is falling far short of his ambition to sell hundreds of thousands of battery-powered Nissan Leafs.

Instead, Nissan plans to follow rival Toyota Motor Co, the world's largest purveyor of hybrids, which now is poised to leapfrog pure EVs altogether to pursue what might be the next big green-tech breakthrough: pollution- and petroleum-free fuel-cell cars that convert hydrogen to electricity.

Vice Chairman Takeshi Uchiyamada, the "father of the Prius" who helped put hybrids on the map, said he believes fuel-cell vehicles hold far more promise than battery electric cars.

"Because of its shortcomings — driving range, cost and recharging time — the electric vehicle is not a viable replacement for most conventional cars," said Uchiyamada. "We need something entirely new."

TOYOTA'S LONG LEAD

In the race to identify the Next Big Thing in automotive technology, the stakes are enormous.

For example, Nissan, with French partner Renault, has committed $5 billion for development and manufacture of EVs and batteries — a risky bet that could take years to pay off — while Toyota has spent an estimated $10 billion or more over the past 16 years to develop, build and market an ever-expanding range of hybrids, led by the popular and now profitable Prius.

While neither Nissan nor Toyota is likely to pull the plug on electric cars, it is clear from their recent moves that both companies are looking beyond EVs to meet future transportation needs.

Both automakers began advanced green-car engineering programs in the mid-1990s, with Toyota introducing the first-generation Prius hybrid and Nissan unveiling the battery-powered Altra in late 1997.

Toyota brought the Prius to the United States in 2000, but it took Nissan another 10 years to follow the low-volume Altra and other modest electric-car projects such as the Hypermini with the handsomely funded 2010 launch of the Leaf.

With Uchiyamada overseeing continuous refinement of the Prius, Toyota took a 10-year lead in the green-car derby. Along the way, though, Toyota effectively subsidized billions of dollars in development, manufacturing and marketing costs through the first two generations of the Prius, according to former Toyota executives.

While it took the Toyota hybrid six years to catch fire with U.S. consumers, the latest sales data points to the widening chasm between the two companies' radically different approaches to electrification.

In the past year, Toyota has broadened its hybrid portfolio to 12 models, including four versions of the Prius, now in its third generation. Toyota in 2012 sold 327,413 hybrids in the United States and 1.2 million globally. Worldwide sales of its hybrids now approach 5 million.

The Prius accounts for more than half of those sales, making it the most successful green car in history and one of the few exceptions to the public's yawning indifference to green vehicles and technology.

The Leaf, on the other hand, has been the rule rather than the exception.

Nissan unveiled the Leaf two years ago and to date has sold just under 50,000 worldwide. It sold 9,819 last year in the United States, well under its target of 20,000.

As part of a year-end sales push, Nissan slapped incentives of almost $6,000 on the Leaf, and in January slashed the starting price by more than $6,000, to $29,650. Some Nissan dealers in Los Angeles are advertising Leaf lease rates as low as $199 a month with $1,999 down, according to industry research firm TrueCar.

"When new technologies are launched, sales do not grow as quickly as everyone expects," said Mitsuhiko Yamashita, Nissan executive vice president and head of research and development. But "with EV technologies continuously improving and with prices falling, there is a possibility that sales could explode."

That isn't likely to happen anytime soon.

Nissan may be mildly encouraged that the Leaf is the best-selling pure EV in the United States. But total EV sales last year were only 14,687, representing 0.1 percent of total U.S. sales of 14.5 million. In comparison, hybrid sales in 2012 climbed to 473,083, or roughly 3.3 percent of the market. And of every three hybrids sold last year in the United States, two were a Toyota or a Lexus.

Fueled by government subsidies and tax incentives, hybrid sales in Japan have rocketed to 40 percent of the industry total, with the Prius a top seller. Hybrids, however, have been far less popular with consumers in such major markets as Europe and China.

"WE ARE PRAGMATIC PEOPLE"

The outlook for pure electric vehicles is even more cloudy.

At the moment, Ghosn's heady 2009 prediction that electric vehicles would capture 10 percent of the global market by 2020 — 6 million battery-powered cars a year or more — doesn't seem remotely within reach.

Yet the gradual tightening of global fuel-efficiency standards from 2020 on is forcing automakers to assess their options, including the application of advanced technology.

Says Nissan's Yamashita: "It is not possible to meet (future) regulations unless vehicles are electrified."

The harsh reality of the market and the public's underwhelming demand for EVs, however, illuminate Nissan's recent decision to shift more of its green-tech investment into hybrids.

In December the company announced it plans to introduce 15 new hybrids globally by early 2017.

At the time, Ghosn said, "We are going to continue to heavily promote electric cars, but at the same time, we are business people, we are pragmatic people. We will also develop and deliver hybrids because there are markets and consumers that require hybrids."

Last September, Toyota publicly walked away from plans to build several thousand electric cars, scaling back projected volume to a mere 100 battery-powered minicars.

Both Japanese automakers, meanwhile, have forged new alliances to develop hydrogen-powered fuel cell cars, Toyota with BMW and, in a deal announced last week, Nissan with Daimler AG and Ford Motor Co.

In the meantime, despite massive investments in battery technology and vehicles, even the most ardent EV adherents seem a bit ambivalent about the future of battery cars.

"We don't regret it yet," says Nissan's Yamashita of the company's multibillion-dollar gamble on EVs. "We might in a few years. No, we probably won't."

(Additional reporting by Paul Ingrassia in New York, Laurence Frost in Paris, Deepa Seetharaman and Bernie Woodall in Detroit; Editing by Martin Howell and Douglas Royalty)

Happy Valentine's day!

The Valentine's Day heart.

A román történelem hiányzó ezer éve

A mítoszromboló Lucian Boia nyomában

A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.

Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktõl hallottak már egyet s mást Erdély történelmérõl, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.

Mítoszok országa

A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsõként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.

Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.

Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet

A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.

A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetőek-e.

„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetőek az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicsõ végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával.

Minden marad a régiben?

A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei.

„Rebellis” erdélyi történelem

Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetőek a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz. Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.

A románok eredete V.

Valós román őstörténet: a vándorlási elmélet.

És akkor a végkifejlet. Ha a románok nem a dákok leszármazottai és nem éltek mindig a mai románia területén, akkor kik ők és honnan származnak? Két kiindulási alapunk van: az egyik a román nyelv maga, a másik pedig az írott források. Román részről a vándorlást elsősorban azért szokás elutasítani, mert látszólag ez a két dolog ellentmond egymásnak: a román nyelv latin eredete nem vitakérdés, hanem tény, a vándorlás kiindulási pontja viszont a Balkán görög nyelvű övezetébe mutat. A korábban már említett Jirecek vonal szerint ugyanis a Balkánon Illíria, nyugat Moesia és Dacia voltak latin nyelvű provinciák, a többi terület nem. A 12-13. századi román migráció kiindulási pontja viszont a mai Macedónia területe.

Először fejtsük meg a latin nyelv problémáját. A korábbi, nyelvi kérdésekkel foglalkozó postban már leírtam, hogy Dacia miért nem lehetett a román nyelv kialakulásának helyszíne, ezen kívül viszont csak Illíria jön igazán szóba (Moesia vegyes nyelvű volt). Az illír leszármazás és a Macedóniából kiinduló migráció azonban csak látszólag zárja ki egymást. Ha ugyanis a 12. század előttről is megnézünk néhány bizánci forrást, akkor rögtön meglesz a kapcsolat. A korábban már hivatkozott Strategikon az egyik legfontosabb láncszem, amely az Illíria területéről délre menekülő latinokat is megemlíti, ezzel megadva a kapcsolatot a nyelv kialakulása és a vándorlás kiindulópontja között: A 6. század végi avar/szláv támadások miatt a bizánci birodalom balkáni területeiről a latin/görög népesség délre menekült, jobban védett helyekre. Ennek eredményeképpen alakult ki egy latin nyelvű tömb a mai Ohrid város környékén (Nyugat-Macedónia). Ennek a latin nyelvű tömbnek a maradványai ma is megtalálhatóak a térségben, bár eléggé asszimilálódott állapotban, őket hívják arománoknak ill. megleno románoknak. Valószínűleg a középkorban sokkal magasabb lehetett a számuk.

Ezen kívül több bizánci forrás is említi a vlachokat a térségben, pl. Anna Komnena Alexiadja, és komolyabb kutatómunkával valószínűleg még több forrást lehetne találni. (aki tud ilyet, sportszeletet kap). Ráadásul ha a korábban a kontinuitással kapcsolatban hivatkozott forrásokat jobban megnézzük, azok között is találunk olyat, amely alátámasztja ezt, ilyen pl. a gotlandi kő. A 12. századi északi irányú vándorlás megint viszonylag jól dokumentálható: olyan területeken bukkannak fel vlachok, ahol korábban nem voltak: Bulgáriában, Szerbiában, majd a 12. század elején Magyarország déli határainál. Mindenképpen tehát egy olyan folyamatról van szó, amelynek vannak írott forrásai, nem kerül ellentmondásba a nyelvi és vallási tényekkel, mint a kontinuitási elmélet, és illeszkedik is azoknak a népeknek és országoknak a történelmébe, amelyekkel kapcsolatba kerültek, szemben a kontinuitással. Tehát akkor mit is mondhatunk? Leginkább azt, hogy a románok valószínűsíthetően Illíria romanizált népességének a maradványai (másik részük helyben maradt, az ő leszármazottaik voltak a dalmátok), akik a 6. század végi barbár támadások miatt először délkeletre húzódtak, majd miután a 11. század elején Bizánc legyűrte Bulgáriát, ezzel újraegyesítette a Balkánt, ami a térség prosperitásához vezetett, és az Ohrid környéki terület túlnépesedett, ami megindította a népességfelesleg északi irányú vándorlását. Mivel a vlachok tradícionálisan magashegységi állattenyésztők voltak, nem okozott nekik nehézséget a szerbiai hegyvidékek, ill. a nyugati Balkán hegység hegyi legelőit benépesíteni, majd eljutni az Al-Dunáig. És ez az a pont amikor megjelentek a Dunától északra. Nem tudom ki hogy van vele, de ha román lennék, nekem ezt a verziót elfogadni sem lenne nehéz, ez sem kevésbé "dicső", mint a kontinuitás. Igaz, vélt történelmi jogot nem lehet vele Erdélyre fabrikálni, de mint tudjuk a területszerzés sosem a bíróságon dől el.

Címkék: középkor románok

Ajánlott bejegyzések:

§ Előzmények a nagy albánok sorozathoz: Albánia a középkorban

§ A balkáni vlachok, vagy a románok

§ A románok eredete IV.

http://toriblog.blog.hu/2008/02/18/a_romanok_eredete_v

"A történelem csapdái. A román értelmiségi elit 1930 és 1950 között" Miskolczy Ambrus Az értelmiség divatban van. Egy pillantás az internetre, és látható: Franciaországban a 90-es években jelentek meg a nagy monográfiák, és néhány éve pedig megszületett az Értelmiségiek lexikona, az ezredforduló után azonban megindult az angol és amerikai könyvek özöne is. Nálunk Paul Johnson a menő, a mű a jobboldal gondos kíméletével a baloldaliakat készíti ki Tolsztojtól Chomskyig, aki azért klasszikus érvénnyel hangsúlyozza, hogy az értelmiségiek „valamiféle laikus papságot” alkotnak, feladatuk: „a társadalom doktrinális igazságainak a hirdetése”, és ezért „a népességnek az értelmiségiek ellen kell lennie, és azt gondolom, ez egészséges reakció”. Alighanem ennek a reakciónak a jegyében született Lucian Boia legújabb könyve. A műfaj és a téma remeke. Mélyen rokonszenves gesztus, hogy olvasóit (és magát is) megkíméli a fogalmi tornától. Nem határozza meg az értelmiség fogalmát, mibenlétét, megteszi ezt az a 120 akadémikus, újságíró, egyetemi tanár és szépíró, akinek 1930-tól 1950-ig tetteiből és szavaiból idéz meg egyet s mást, miközben húsz év alatt 7 rezsimváltozást csináltak végig, és belesétáltak – hogy a címet idézzük – a történelem csapdáiba, vagy beleestek azokba, vagy belelökték őket. Ép bőrrel vagy lélekkel nem lehetett megúszni. Bár H. White Metahistoryjába mindig belealudtam, soha nem éreztem úgy a mű tézisének igazát, mint Boiát olvasva: egy történetet többféle műfajban vagy beszédmódban lehet megírni, metaforákkal, metonímiákkal és így tovább… A román történetíró iróniája rendhagyó, komédia és tragédia egyazon elbeszélésbe, olykor mondatba sűrítve. Gyilkos és mégsem sértő megjegyzésekkel, aki pedig megsértődik, magára vessen. Lássuk például Károly király megjelenítését. Boia helyett alighanem mindenki megragadta volna az alkalmat, hogy elcsámcsogjon az uralkodó magánéletének priapizmusa által uralt mozzanatain, de ilyesmiről szót sem ejt a szerző. Hanem a kulturális élet bőkezű mecénását állítja elénk, azt, aki az öreg akadémikusok konzervativizmusával szemben a fiatalok mellé állt, azok mellé, akiket Iorga – az uralkodó egykori történelemtanára és a nemzeti történész – erkölcstelennek, pornográfnak stb. bélyegzett meg, ráadásul tette ezt Lucian Blaga akadémikusi székfoglalója alkalmával. Azért persze Károly sem ússza meg könnyen, mert ugyan egyes tanúságok szerint sokat olvasott, bő lére eresztett naplójában olvasmányairól egy szót sem ejt, annál többet, hogy esténként milyen filmet vagy filmeket látott. Az írók – a legjobbak, akik aztán a kommunizmus harcosai is lettek – nem győzték magasztalni, mi pedig azokat olvasva nem győzünk mosolyogni. De van, amit csak vájt fülűek és kellő szagmemóriával rendelkezők értenek, például azt, hogy miközben az akadémikusok annak rendje és módja szerint asszisztáltak a királyi diktatúrához, akkor az annak ügyében tartott nyilvános népszavazáskor Radu R. Rosetti bátran nemet mondott. (Nem sokan voltak a milliókból, és már az is bátor tettnek számított, ha valaki nem ment el a szavazásra.) Kiáltó ellentétben áll ez a bátor gesztus Rosetti gúnynevével: Closetti. A kiváló tábornok és hadtörténész, mint az Akadémiai Könyvtár igazgatója rendszeresen ellenőrizte a mellékhelyiségeket, és ennek a jelentőségét csak az érti meg, aki a könyvtár átépítése előtt némi harci tapasztalatokat szerzett. (Mert amíg a hajdani moszkvai Lenin Könyvtár klotyójában valami szinte átláthatatlan füst ellensúlyozta az illatokat, miközben a raszkolnyikovi figurák egyben a kulturális ellenállás szimbólumaiként sejlettek fel, Bukarestben csak a fájdalmas beletörődés látszott az arcokon.) Boia legalább ennyivel megtorolta az olvasók megpróbáltatásait, akkor nem is találkoztam vele a könyvtárban, újabban annál többet, egy éve is, amikor ezt a könyvét írta.

Károly megidézésével megtörtem az előadás rendjét, de hát 1930 azért is jó kronológiai cezúra, mert a király trónra lépésével valami nagy új korszaknak az ígérete köszöntött be, rövid időre. Aztán a pártok elhasználódtak, a radikális szélsőjobb, a légionárius mozgalom komoly politikai erővé vált, mire a király pedig bevezette a maga diktatúráját, ez 1940 szeptemberének elején – Besszarábia és Észak-Erdély átadása után összeomlott. Antonescu és a légió vette át a hatalmat, 1940 januárjától 1944. augusztus 23-ig. Ezen a napon Mihály király – aki még 1940 szeptemberében lépett apja örökébe – elfogatta „a vezetőt”, Románia pedig Hitler ellen fordult. (A fordulatot a szovjetek sem vették jó néven, mert győztes felszabadítóként akartak bevonulni Bukarestbe.) Aztán jött a sorvadásra ítélt átmeneti demokrácia három éve. 1947 decemberében Mihály királyt lemondatták, és kikiáltották a népköztársaságot. Beköszöntött a kommunizmus, annak proletárdiktatúrának nevezett szakasza. 1950-re pedig a kommunista diktatúra stabilizálódott, már csak a belső hatalmi harcok folytatása volt hátra…

Lucian Boia először értelmiségi csoportosulások kollektív portréját vázolja fel. A „fiatalok offenzívájával” kezdi, azokéval, akiket a harmincéves irodalmár George Călinescu 1929-ben egyszerűen taknyosoknak nevezett, akik viszont a harmincéveseket már vén hülyéknek tartották. A lelkükből és nevükben szóló Cioran jó hatvan év távlatából úgy látta, hogy sehol sem volt olyan heves a nemzedéki harc, mint hajdan Romániában. Kommunista és fasiszta fiatalok egy ideig egészen jól megvoltak, hittek az eszmecserék lehetőségében, amíg 1934-re a frontok meg nem merevedtek. Volt, aki a falut magasztalta, más pedig kárhoztatta. Érdekes, hogy azok, akik a legnacionalistábbak és a legkozmopolitábbak voltak – mint Mircea Eliade és Cioran – azok, akik révén „Románia – végre – belépett be a nemzetközi kórusba”. Ugyanakkor a negyvenes éveit taposó egyetemi tanár, Nae Ionescu (filozófus, újságíró) volt az, aki – egy-két kivétellel – valósággal elbűvölte a lázadó fiatalokat. Ma is folyik a vita életműve jelentőségéről. Boia szerint „életmű nélküli filozófus”, kurzusai „haloványak”, cikkeit is Mircea Eliade foglalta kötetbe. Egyetemi előadásaival viszont felszabadító hatást fejtett ki, mint Boia egyik hívének naplójából idézi, mit jelentett egy-egy Nae-előadás: „Kigúnyolja a rendszereket és a filozófiákat. A konkrét filozófiája. Mindenki vele kezd filozofálni. Lehetséges a közösség, az együttműködés nem. […] a léttel, magunkkal számolunk le. […] Nincsenek megoldások. A filozófia nem szolgál semmire, nem halad és nem segít. Mi, magunkban, alkotási folyamat. A tudós filozófus – más sajtját áruló vegyeskereskedő. […] Az embernek magából kell kiindulnia, és nem a másikból.” Minek is lett volna szüksége „a Professzor”-nak életműre? – kérdi Boia. Az ő szerepe az volt, hogy kinyissa „a tilos ajtókat”. Amit viszont meg lehetett volna írni, az a Professzor politikai játszmája volt, az, hogy miután meghasonlott a királlyal és a légionárius mozgalom ideológusa lett, amiért többször is internálták, végül is ajánlkozott, hogy az uralkodót és a mozgalmat összehozza egymással, csakhogy a király nem vette komolyan, bár ő komolyan vette saját magát, feltehetően a németek is, mert professzori átlagot meghaladó luxusban élt, amíg váratlanul meg nem halt, a legionárius hagyomány szerint megmérgezték. Az értelmiségi félrecsúszás klasszikus példája lehetne Nae Ionescu, aki a maga módján zsenitréner volt. Viszont ha ilyen részletekbe belemegy a szerző, akkor a könyv példamutató ökonómiája sérül. És ki tudja, mikorra készül el, hiszen a román történeti pletykagráfia kimeríthetetlen…

A Nacionalisták és demokraták, zsidók és antiszemiták cí­mű fejezet a mentalitástörténet és a köztörténet ötvözésének remeke. Könnyed, szenvtelen tényközlések és kemény ítéletek váltják egymást. „A demokrácia és a nacionalizmus körül forogtak a 30-as évek román politikai vitái. Nem nagyon tudtak összhangba kerülni. Egyesek számára Románia nem volt elég demokratikus, mások számára nem volt elég román. Mindenkinek igaza volt: a demokratikus filozófia szempontjából vagy a nemzeti államéból.” Eddig úgy tűnik, mintha Boia nagyon messziről mutatná be a történeti tájat, de már a következő mondat határozott állásfoglalás: „A kommunista rendszer az oka, hogy – kontraszthatásként – a két világháború közötti Románia demokratikusabbnak tűnik, mint valójában volt.” A városi lakosság az össznépességnek csak 20%-át tette ki, a munkásság csekély száma miatt a baloldal is gyenge volt. 1930-ban a kommunista pártnak 27% magyar, 23% román, 18% – idézi a szerző Liviu Rotman monográfiájának becslését, de jó lett volna jegyzetben megtudakolni, hogy a hiányzó 32% mi volt. Viszont a kérdés „érzékeny”, újabb és veszélyesebb labirintus bejárata. Boia így vágja el a gordiuszi csomót, vagy azt, amit sokan annak tartanak: „Egy román demokrata nehezen találta volna meg a helyét egy ilyen »tarka« demokratikus irányzatban.” Ő, a szerző nem is akarja megoldani a nacionalizmus problémáját. A „politikailag korrekt” álláspontnak ad hangot: „Ma a demokrácia a jó, a nacionalizmus rossz.” A román nacionalizmusnak mély történeti gyökerei vannak. Románia magát nemzetinek deklarálta, de nem volt az, mint ahogy multinacionális sem, a kettő között állt félúton – hangsúlyozza Boia. A fiatal nacionalisták valamiféle pszichózisban a román demográfiai dinamikát a valóságosnál kedvezőtlenebbnek tartották. Eliade siránkozott is a kisebbségiek térhódítása miatt. „De nem az a lényeges, hogy igaza volt-e neki, vagy sem, hanem a tény, hogy azt elhitte.” A zsidók bűne pedig az volt, hogy míg a többiek a maguk külön életét élték, ők el akartak románosodni, vagy kettős identitást alakítottak ki, és így „a civitas szívében” tevékenykedtek. (Idézzük a huszonnégy éves Cioran 36-os eszmefuttatását: „A magyarok messziről gyűlölnek, a zsidók kö­zépen, centrumunkban. Miként asszimiláljuk mi, szegény nép a történelem legirreduktibilisebb jelenségét. Egy népet, amelynek aktívumát a történelem legnagyobb népein aratott győzelmei alkotják, miként asszimilálhatna egy olyan nép, amely a magyarok, törökök és görögök sötétjében látott napvilágot? A zsidó vitalitás olyan agresszív és a zsidó szerzési vágy olyan szívós, hogy ezzel a munkás és kizsákmányoló néppel szembeni toleranciánk biztos bukásunkat jelentené.”) De az ötvenéves liberális – Eugen Lovinescu irodalmár – is „rasszista módon” gondolkodott „szigorúan szellemi értelemben”. A zsidók a modernitás fermentumai – a szónak pozitív értelmében. Nem lehet szó „szemita szellemről”, de annál inkább szellemi mozgékonyságról. Baloldaliságuk természetes, az egész világon túlreprezentáltak, nemcsak Romániában. A szélsőségek térnyerésével ez még hangsúlyozottabbá vált. A zsidó írók – vagy akiket annak tartottak – kiszorultak a mérsékelt jobboldali sajtóból. Iorga is, aki szakított az első világháború előtti antiszemitizmusával, olykor ehhez visszakanyarodva megnyomta a tollát, bár főleg Tudor Arghezi pornográfiáját támadta, már azért is, mert sokan a legnagyobb kortárs költőnek tartották, és meg kellett védeni a nemzet erkölcsiségét. A baloldali demokratikus sajtó pedig a kommunistákat kímélve úgy védekezett, ahogy tudott. A demokratikus értékek legjelentősebb fóruma felfogadta az immár ugyancsak élő klasszikusnak számító M. Sadoveanut, akit – Boia szerint – az íráson kívül a vadászat, halászat és saját gazdasága érdekelt. „Ideoló­giai álláspontja nem nagyon világos.” Eléggé esetlenül védekezett. „Elég nehéz volt Sadoveanu számára, hogy ezekkel is, azokkal is legyen egyszerre!” A helyzet iróniája, hogy a lelkiismereti és a véleményszabadság mellett M. Roller állt ki, akiben a titkosrendőrség kommunistát sejtett, és „úgy tűnik, nem sokat tévedett”, mert ő – immár M. Roller – lett a majdani kommunista történetírás tézisadója. Érthető, hogy ezt a poént Boia nem hagyta ki, hiszen a történetírás „kis diktátora” – szem- és fültanúk szerint – borzalmas alak volt. De azért, mintha a szerző a nagy megtévelyedettekkel szemben kissé elnézőbb lenne, igaz, egy Mircea Eliade fajsúlyosabb, mint egy Roller. Ráadásul Eliadéra rossz idők járnak. Kijár neki egy kis apológia, mert számára „a legionárizmus szeretetet és szabadságot jelentett, felemelkedést és szellemi megtisztulást. Attól függetlenül, hogy miként látjuk ma a dolgokat – és azok mindig bonyolultabbak, mint első látásra tűnnek – az a korrekt, ha nemcsak azt a történelmet vesszük figyelembe, amit mi tudunk, hanem azt is, amelyben Mircea Eliade „naivan hitt”, akkor is, amikor a zsidó „hódítók” ellen cikkezett. Antiszemita, de kevésbé, mint a többi, ugyanakkor a zsidók mellett is cikkezett. (Moses Gasterről írt, és a zsidó filológusokat dicsérte, igaz – tegyük hozzá –, a királyi diktatúra alatt, amikor éppen vasgárdista múltjának terhén kellett enyhítenie.) Igaz, hogy Eliade antiszemitizmusa nem fundamentalista, hanem „konjunkturális”, és élete vége felé úgy érezte, hogy már nem is érthetik meg – Auschwitz után. Eliade – Boia által hangoztatott – „szörnyű naivitásának” megnyilvánulása az, amikor chicagói professzorkéntA labirintus próbája című interjúkötetében önfeledt tudatossággal így szólta el magát: „Az aztékok számára az emberi áldozatnak az volt az értelme, hogy az emberi áldozatok vére a napistent és általában az isteneket táplálja. Az SS számára emberek millióinak megsemmisítése a lágerben szintén értelemmel bírt, ugyancsak eszkatologikus jellegűvel. Azt hitte, hogy a jót képviseli a rossz ellenében. Akár a japán pilóta.” Vajon a Nacht und Nebel akció elrendelői is így hitték, amikor a koncentrációs táborok és személyzetének a likvidálását kezdeményezték?

A „professzorok és akadémikusok” fejezet már vidá­mabb, bár komolyabb. Jellege nagyon férfias (alig van nő oktató) és nagyon román (a szó etnikai értelmében). Az egyetemek a románosítás eszközei. Mindezt konkrét számokkal érzékelteti a szerző, és azt is, hogy milyen sok a zsidó hallgató, és milyen kevés a zsidó oktató, továbbá pedig azt, hogy az oktatók milyen párthoz kapcsolódtak. A leg­érdekesebb eset alighanem P. P. Panaitescué, aki először liberális volt, majd legionárius lett. Vitéz Mihály vajdáról írt monográfiája (1935) realista mű, szó sincs benne a nemzeti egységről, a vajda a bojári érdekek kifejezője. A nacionalista közvélemény tombolt is Iorgával az élen. A kettősség, a tudósi objektivitás és a politikai állásfoglalás magyarázata – Boia szerint – az ambíció „lehet”. De hogy amögött mi állt, nem tudni. Mert ugyan a szerző jelzi, hogy Panaitescu a történelmi fejlemények magyarázatában nem folyamodott a legionárius misztikához, de – és ez nem kerül említésre – annál inkább tette ezt cikkeinek egész sorában. Úgy tűnik, a világkapitalizmus ellen lázadt. A fasizmus metaforakészletével élt, és amikor a kommunistáknak ajánlkozott, akkor őszintén hangoztathatta, hogy a burzsoázia a közös ellenség, és amit sem ő, sem a címzettek nem mondtak ki, vágytak a burzsoá lét örömeire, de ahhoz forradalom kellett, kinek nemzeti, kinek nemzetellenes. Kevesen voltak baloldaliak, de utólag megszaporodtak. A legbalabbra az a Iorgu Iordan, kiváló (és unalmas) nyelvész ment el, aki még a Szovjetunió barátai egyesületbe is belépett, de később megvallotta, hogy akkor még fogalma sem volt arról, hogy mi a kommunizmus. Boia Molière azon hősére utalva figurázza ki, aki a nyelvmestertől tudja meg, hogy prózában beszél: „Miként Monsieur Jourdain, aki úgy beszélt prózában, hogy nem tudta, hogy prózában beszélt, Iorgu Iordan is úgy találkozott a kommunizmussal, hogy nem tudta, hogy már találkozott vele.” De legyünk elnézőek: a nyelvészprofesszor, amikor az 1970-es évek derekán emlékezett, alighanem egy kicsit szégyellte magát, aligha azt a lovat akarta, amely magával ragadta… Ebben a fejezetben a legrosszabbul A. C. Cuza, az antiszemitizmus nagymestere járt. 81 éves korában a királyi diktatúrát megelőző kormány tagja, hat akadémikussal rendelkező kormányé. „Nagyon magas életkor, nagyon kis teljesítmény” egy akadémikusnak – az egyik neves újságíró, miután nem Lovinescu került be az Akadémiára, hanem az antiszemita pártvezér, szóvá is tette, hogy sikerrel letette „az obskurantizmus vizsgáját”. A Román Akadémiát a legélesebben a kiváló nyelvész, A. Rosetti támadta meg 1936-ban. Kiadványait „folklorisztikus makulatúrák kollekciójának” nevezte, és bár a legjobb filológusok is ott vannak a tagok között, még sincs általánosan elfogadott ortográfia. (Meg lehetett volna jegyezni, hogy S. Puşcariu akadémikus szerint az egyes kollegák magánortográfiája a politikai állapotok megfelelője.) Rosetti új akadémiát akart. „Vágya teljesült. Eltekintve az ő »előléptetésétől«, vajon elégedett volt az új intézménnyel?” – hangzik Boia költői kérdése.

A királyról szóló fejezet – amelyből már néhány mozzanatot megidéztem – a legionáriusokról szóló fejezethez vezet, miként a királyi diktatúra is a legionárius uralom előjátéka volt. Véres előjátéka! „Véres parti” – jelzi Boia – zajlott le a két fél között.” A szerző könnyedén fogalmaz meg kemény ítéleteket. „Az idealizmus és az erőszak a legionarizmus két egymástól elválaszthatatlan arca, ami megtévesztőnek tűnik, mert egyesek ma is csak a projekt »tisztaságát« látják, mások viszont csak a kriminális megnyilvánulásokat. Nem nagy titok: a legionarizmus a millenarizmusok nagy családjához tartozott, azon ideológiák sorába, melyek »tabula rasa«-t akarnak csinálni és új világot teremteni (mint a kommunizmus is a maga módján). Nem helyénvaló a kérdés, hogy annyi kiváló szellem miként csatlakozott a mozgalomhoz. »A kiváló szellemeket« a mozgalom idealizmusa vonzotta, mely idealizmus, szélsőséges formájában korlátlan barbársághoz vezetett.” Ugyanakkor – fejtegeti Boia – Károly királynak köny­nyebben megbocsátják, amit a Vasgárdának már nem, holott „megbocsáthatatlan félrecsúszás”-ról van szó, „az állam maga is bűnözővé vált”. 1938 novemberének végén Károly legyilkoltatta a mozgalom vezetőjét 13 társával (akik közül három még 1933 utolsó napjaiban legyilkolta a minisz­ter­elnököt, tíz pedig szitává lőtte és feldarabolta a Codrenaut rágalmazó „árulót”), majd miután a legionáriusok 1939 szeptemberében lelőtték kedvenc miniszterelnökét, a király 252 internált vasgárdistát ítélet nélkül kivégeztetett. A szellem emberei közül sokan megkönnyebbültek, baloldalon és a mérsékelt jobboldalon egyaránt. Beálltak a sorba, kaptak egyenruhát is, majd üdvözölték a Franciaországot lerohanó Németországot, mely offenzívájának áldozatul esett a király is. A vasgárdisták bosszút álltak, 60 bebörtönzött minisztert, államtitkárt, rendőrfőnököt stb. lemészároltak, majd még Nicolae Iorgát is, ami már közfelháborodást váltott ki. Az értelmiségiek folytatták a leszámolást egymással, és erre alkalmat adott az egyetemi purifikáció is, aki nem tetszett, kirúgták, de akinek nem volt doktorátusa, ha érdemeket szerzett a mozgalomban, az maradt, és büszkén hordhatta a zöld inget. Tudományos teljesítmény hiánya miatt ki akarták dobni a bukaresti orvosi karról George Mihail Paladét, az egyetlen majdani román Nobel-díjast. Diákok feljelentették tanáraikat, például EugenCoşeriu, aki aztán korunk egyik legismertebb nyelvésze lett. Ilyen volt – Constantin Noica, ifjú filozófus szavaival – „a legszebb őrület”, a Mozgalom uralma. Ennek Antonescu vetett véget, viszont folyt az átöltözés. Érdemes emberek is végre álláshoz juthattak, baloldaliak is. „Könnyű az írástudókat megnyerni!” – jelzi Boia. Ugyanakkor ezek akkor, legalább okosan hallgattak. Liviu Rebreanu, a legnagyobb román regényíró még naplójában lelkesen köszöntötte is a marsallt, mint „a gondviselés emberét”. Boia kommentárja: „Elképesztő és elcsüggesztő, hogy emberek milyen ostobán gondolkozhatnak!” Aztán ahogy változtak a győzelmi esélyek, mindenki változott. 1944 áprilisában egész sor egyetemi tanár fordult „A vezetőhöz” a háborúból való kilépés érdekében. Senkinek sem esett baja – jelzi Boia –, míg korábban jóval kisebb horderejű véleménynyilvánításért internálás járt. Ugyanakkor érvényesült némi véleményszabadság. 1941-ben jelent meg G. Călinescu hatalmas irodalomtörténete, amelynek 1985-ös újrakiadása kulturális esemény volt, ma is ünneplik. Első megjelenése után nem nagyon, egyeseknek túl rasszista volt, másoknak nem eléggé. Be is vonták, hosszú időre. Fel sem tűnt – írja Boia –, hogy a mű „annak modellje, miként nem kell irodalomtörténetet írni”. Rendszertelen, aránytalan, minden fejezet másképpen épült fel. Rendkívül személyes jellegű, ami „vagy nagy erény, vagy strukturális elégtelenség”. (Azt azért meg lehetett volna jegyezni, hogy szórakoztató opus magnum, malíciába hajló iróniája miatt is olyan, mint egy nagy családi krónika, amelynek szerzője Eminescu kivételével minden családtagot – írót – megszurkált, persze, amikor másokból bohócot csinált, magából is, ahogy ilyenkor lenni szokott.)

A következő fejezet, következő szakasz: „Egyik diktatúrából a másikba… kis demokráciával” – és mint láthatjuk – nagy helyezkedésekkel. Az okos fiúk külföldön maradtak, és sokan karriert csináltak, nem is sejtett csúcsokra jutottak, mint Cioran, Eliade és Ionesco. Aki következetes maradt, és eddig megúszta, mint a nagy orvos Grigore T. Popa, a bukaresti orvosi kar dékánja, éppen következetes demokratikus elkötelezettsége miatt halt bele a sok meghurcoltatásba 1948-ban. A másik póluson Constantin Daicoviciut, a régészt láthatjuk, aki volt liberális, carlista, legionárius, Antonescu híve, és ugyancsak 1944-ben kommunisták által kinevezett dékán. (Hozzá lehetett volna tenni, hogy élete végén, az 1970-es évek elején szembefordult a dákoromán kontinuitás korábban általa is vallott tanával, bár mindig nyitva hagyta a kiskapukat, de a trákománia hivatalos pótvallássá emelt doktrínáját már nem tűrhette.) Alapvetően igaza van azonban Boiának, amikor könyvéről nyilatkozott, hogy éppen ezek a maximálisan szilárdságra és képlékenységre valló esetek tesznek ránk mély benyomást. És szórakoztatnak, a maguk módján. Ion Barbu, ma is ünnepelt hermetikus poéta, kiváló matematikus, amiatt kesergett az igazolások alkalmával, hogy mennyire akadályozták korábban az előbbre jutásban, és ez így is volt, legionárius antiszemitizmusa miatt, most viszont zsidó matematikus barátait emlegette. Talán el lehetett volna mondani az ismert anekdotát Călinescu kapcsán, hogy amikor Dej, a véreskezű pártvezér felhívta a – mit tudom én, milyen – gyűlésen az értelmiségieket a Párthoz való csatlakozásra, akkor az irodalmár így válaszolt: „Az értelmiségieknek nem a Párt mellett van a helye, [mire mindenki ledermedt, hogy aztán fellélegezzen] hanem a Pártban!” Persze az ilyesmi egy pohár bor mellett szórakoztató, és nem mindegy, hogy ki, mikor mondja el… Olyan, aki maga is gyorsan belátta és megmutatta, amit Boia könyvében oly sokan: „Párt nélkül nem megy.” Jó kedvünket Mihail Sebastian esete rontja csak el. Ő maga is várta a szovjet hadsereget, várta a forradalmat, de amikor megjött, mindenkitől megundorodott. „Alkalmazkodott volna a kommunizmushoz? – kérdi Boia. – Nehezen hihető. Számára csak egy megoldás volt, amit a végzete tartogatott: kilépés a színtérről.” A kitűnő színiírót elütötte egy autó. Boia szerint baleset volt, de a mai napig folyik a vita, hogy ki szervezte meg…

Aztán megérkeztünk az 1950-es pillanatfelvételhez. Példátlanul silány alakok jelennek meg a színen. Egy Toma nevű áztatja el Arghezit, aki hosszú ideig nem kollaborál, bár jó pénzt ajánlanak. Toma papája – harmadosztályú versfaragó – Eminescu mellé kerül az új panteonban. Călinescu egyet tehet, úgy felmagasztalja, hogy az elvtársak gyanakodnak, figyeltetik, és kiderül, hogy csúnya vicceket mesél. Igaz, azt is tudják, Pavlov is ócsárolta Lenint, ezért hangsúlyozza az egyik sötét alak fent a csúcson: „rugalmasoknak kell lennünk”. A bölcsészeket kirúgják, a matematikusokkal, fizikusokkal, vegyészekkel kesztyűs kézzel bánnak, ilyeneket „nem lehet improvizálni” – élcel Boia. Viszont hogy az improvizáltakat ne feszélyezzék a nagyok, látványos igazságtalanságokat követnek el. Dimitrie Gustitól, a szociológustól, az egykori falukutató mozgalom irányítójától elvették a nyugdíját, majd 1950-ben kirakták házából, ahol 22 ezer könyvet kellett hagyni, de vihette ágyát, egy asztalt és három széket némi ruha mellett, és kapott egy világítás nélküli szobát egy nyomortelepen – fabudival. Persze ez jobb volt, mint a börtön, mert aztán végül is egyik kommunista tanítványa a csúcson, szerzett neki egy kétszobás lakást. Rădulescu-Motru akadémikus filozófustól is elvették a birtokát és nyugdíját, majd adtak neki egy szerény állást a pszichológiai intézetben, ahol a 90. éve felé járó kutató megtehette első lépéseit a marxizmus felé. Boia szerint az Akadémia vagy a börtön volt az alternatíva, de láttuk, volt egy harmadik út: a nyomor – egyeseknek. Másoknak hihetetlen honorok, mint Cezar Petrescunak, akit a magyar olvasó Framm, a jegesmedve című könyvéből ismer – szerencséjére. A komikus pálfordulásokban van némi szabály, a carlisták találták meg a legkönnyebben az utat az új világba. A helyzetkomikumra időnként olyan finoman utal a szerző, hogy aki nem ismeri a hátteret, nem is igazán érzékeli. Sadoveanu Mitrea Cocor útja a Szovjetunióban című könyvét azzal jellemzi, hogy egy szegény paraszt „ideológiai tisztulásának bevezető útja”. A bevezetés a szabadkőműves ceremónia része, Sadoveanu nagymester volt, és korábban is, most is büszkén vallotta: ex oriente lux, egyik regénye, Az aranyág pedig a szabadkőműves bevezető út analógiájára írja le egy dák férfi útját Bizáncba.

A mű kitekintésében Boia azt írja le, ahogy az 1960-as években folyamatosan révbe érnek azok is, akiket még 1956 után ítéltek börtönre. Az állam és polgára „nem középúton találkoztak. A fő engedményt nem a rendszer tette, hanem az értelmiségiek.” A liberalizálás abban állt, hogy az értelmiségiek is nacionalisták lehettek, igaz, a láncon engedtek. A sokat emlegetett „kultúra általi ellenállás” valójában „kultúra általi menekülés” volt. A kommunizmus sok embert átvett. „1989 után senkit sem tettek ki, sem egyetemi embereket, sem akadémikusokat. A kommunizmusból a posztkommunizmusba átmentek valamennyien!”

Ezzel vége a „vidám” történetnek, miközben láthattuk, hogy „egyesek drágán fizettek a következetességükért”, míg az alkalmazkodók közül a legszerencsésebbeknek folyamatos választásaik mind bejöttek.Gyilkos, de mégsem sértő történet ez, aki pedig megsértődik, magára vessen.

Talán a magyar történetírásra is hathatna, bár nem igazán hiszem. Nálunk ilyesmit elképzelhetetlennek tartok. Prófétáink kínos dolgait kínosan leplezzük. Bár akadnak kegyeletsértők, de kegyeletesek is. És van még valami: a holocaust. Még 90 után is töredékesen idéznek Kerényi Károlynak Szabolcsi Bencéhez intézett 1946-os leveléből: „És sajnos nemcsak a mártírok, az antimártírok – az új antiszemiták s a mások martiriumának minden fajhoz tartozó haszonélvezői – miatt is úgy kell innen az otthoniakra gondolnunk, mint megfoghatatlan türelmű hősies lelkekre, akik – belsőleg – bizonyára ismét »kivonultak«. A szarvasszimbólum nem vesztette el jelentőségét és érvényét azok számára, akik Magyarországon s azon kívül is a tiszta Szellem emberei. S ezért szimbolikus egyéniség Bartók is az egész humanista világ számára, s nagyon sajnálnám, ha a svájci Bartók-könyv megírására nem vállalkoznál.” És nemcsak az kínos emlék, ami a zsidókkal történt, hanem ami a nem antiszemita polgárokkal, például Herczeg Ferenccel, aki naplójában így írt: „Az egész revíziós munka, mely egy kémiai folyamat következetességével haladt előre, arra volt alapítva, hogy újra felébressze az ősi rokonszenvet, melyet a nyugati művelt népek a magyarság iránt éreztek. A magyarsággal pedig azért rokonszenveztek, mert annak már az apák korában az volt a híre, hogy [a magyar] szabadságszerető, lovagias nép. Nos, nem habozom kimondani, hogy ezt a hírünket megsemmisítették azok a szerencsétlenek, akik az újvidéki vérfürdőt és később a zsidómészárlásokat rendezték. Egy nép, amely eltűri, hogy kormánya ezerszámra fosztasson ki, vetkőztessen meztelenre és koncoltasson fel védtelen embereket, akik a törvény előtt végre is magyar állampolgárok, nem tarthat többé igényt a lovagias és szabadságszerető jelzőre. Ez elkeserítő igazság, amellyel számolnunk kell éppen úgy, mint azzal a ténnyel, hogy a budai Duna-parton a Gellérthegy áll.” A kommunista hatalom mérnökei is óvatosan gazdálkodtak Szerb Antal, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő… és a több mint félmillió mártír sorsával. Klaus Schickert, náci Magyarország-szakértő is zavarba jött, amikor a magyar zsidók magyarságát illuzórikusnak tartotta: „Amikor a Birodalom határain túlra pillantottunk, tekintetünk azonnal fennakadt Magyarországon, mint olyan országon, ahol a zsidóság egyenjogúsítása az államfenntartó néphez kiterjedésben, erőben és mélységben példátlan volt. Magyarország minden más európai államra árnyékot vetett. Mennyivel nehezebben és fájdalmasabban oldódik meg itt a zsidókérdés, mint Németországban!” A múlt feldolgozása is… Román és magyar terepen otthonosan mozgók – mint Nagy-Talavera Miklós vagy Randolph L. Braham – szerint nincsenek román zsidók, csak romániai zsidók, míg vannak magyar zsidók. A bűn súlya is nagyobb.

Boia a román dolgokról fesztelenül írhat, megírhatja, hogy Antonescu milyen kettős politikát követett, példás kegyetlenséggel és sunyi aljassággal likvidálta a besszarábiai zsidókat, de az óromániai és dél-erdélyi zsidókat csak megalázták, kifosztották, de nem adták ki Hitlernek. A Tomákon is jól el lehet szórakozni, egészséges undorral lehet írni a Rollerekről, szóvá lehet tenni a Párton belüli antiszemitizmust, miközben a zsidók úgynevezett túlreprezentáltságát is lehet számokkal érzékeltetni. Ugyanakkor azt is lehet érzékeltetni, hogy az apparátusban azért sok zsidó előkelő helyet foglalt el. Szerintem nem is annyira az antiszemitizmus érvényesült, amikor még jó korán néhány zsidó vezetőt félreállítottak: Dejzsel a bunkók, a ravasz sunyik tették el láb alól az értelmiségieket: az idegen nyelveken beszélő, matematika–fizika szakon végzett magyar Fóris Istvánt, a nemzeties beállítottságú értelmiségi bojári sarj L. Pătrăşcanut, a művelt és liberálisabb hozzáállású Ana Paukert. Az álnok vulgaritás érvényesült a szellemi fölény ellenében, és nem kérdés, melyiknek volt nagyobb etnoszociális beágyazottsága. Boia előadása nagyjából egybevág – a kommunizmus mérlegét megvonó – A végső jelentéssel. Ez a maga nemében páratlan kollektív vállalkozás, a szovjet szférából kihullott államok egyikében sem készült hasonló. Főszerkesztője Vladimir Tismăneanu, aki általában maga sem tud okosabbat, mint I. Deutscher „nem-zsidó zsidó” paradigmáját ismételgetni, és elmondani családi történeteit. A végső jelentésben a kommunista „alogének (bolgárok, magyarok, romániai zsidók vagy ukránok)” olyanok, akik „korlátozottan értet­ték az ország és a nép törekvéseit”, sőt az új „nemzetállam” felbontása mellett voltak. Boia nyiltabban beszél, ugyan­akkor zsidókról írva, még látszik, nincs igazán végleges álláspontja, viszont annál találóbb, ahogy a funkcionárius kulturnyikokról ír, akik „megszűntek valamiféleképpen zsi­dónak lenni. Absztraktizálódtak. Funkciójukban nincs semmi jellegzetesen zsidó. A Párt ideológiájának katonái és új típusú társadalom és kultúra hírnökei.” Bohócok a bohócok között, vagy gazemberek a gazemberek között – ahogy éppen látjuk és olvassuk, mert sokféleképpen lehet olvasni is. És ugyanez elmondható a zsidó írókról, akiknek szív­szo­rí­tóak a megpróbáltatásaik, érdekesek zsidó témájú írásaik, de émelyítőek és jellegtelenek az új világ szolgálatában papírra vetett firkálmányaik, ezeket már csak egyféleképpen lehet olvasni.

Nem véletlenül olvassák Lucian Boia műveit úgy, mint egy-egy regényt. Írói „álnoksága” Dosztojevszkijére emlékeztet, aki egy-egy – mélyen antipatikus – alakját úgy teszi helyre, hogy életéből egy-egy kínos mozzanatot villant fel. A szerző nem emeli magát a historiográfiai táj fölé, mert oda emelte a történelem. Aki pedig a történelem csapdáiról ír, az maga is általában belelép. Lucian Boia kivétel. Megóvja hozzáállása. Hitvallása: „Nem hiszek a politikát csináló értelmiségiben, hanem abban, aki megítéli a politikát, és nemcsak azt. Az értelmiséginek az eszmék élő játékát kell biztosítania, az eszmék szabad mozgását a társadalomban.” Boia kicsit hasonlít ifjúkori példaképére, a polihisztor Hasdeura, a nagy mítoszgyártóra, aki szemben állva saját kora iskolatudományával és historiográfiai unalmával, így határozta meg magát: nem-doktor. Lucian Boia nem-akadémikus. De nemcsak a román történetírásban foglal el előkelő helyet…

(Lucian Boia: Capcanele istoriei. Elita intelectuală român­ească între 1930 şi 1950. Bucureşti,Humanitas, 2011. 358 l.)

http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_tortenelem_csapdai_a_roman_ertelmisegi_elit_1930_1950_kozott

Maxine Waters on the Roland Martin show

"The President has put in place an organization with the kind of database that no one has ever seen before in life," Representative Maxine Waters told Roland Martin on Monday. "That's going to be very, very powerful," Waters said. "That database will have information about everything on every individual on ways that it's never been done before and whoever runs for President on the Democratic ticket has to deal with that. They're going to go down with that database and the concerns of those people because they can't get around it. And he's [President Obama] been very smart. It's very powerful what he's leaving in place."

Update:How the hell did she know in February 2013?????

Welcome to the New Order, comrades. It is here.