Tuesday, December 29, 2020
Sunday, December 27, 2020
How China ‘Woke’ America
A man stands in front of riot police officers during a protest in the
Sham Shui Po district of Hong Kong, China, October 1, 2019. (Athit Perawongmetha/Reuters)
But did she wake up just in time or too late?
In these times of near civil war, Americans agree on almost nothing. Yet sometime in 2019, almost all of America finally got “woke” on China.
For years, our leaders had yawned about Silk Road neo-imperialism in Africa and Asia, and gross abuses of human rights against Chinese religious minorities and political dissidents.
Almost every assumption Washington made, by both Democratic and Republican administrations, was logically flawed at best. At worst, these calculations were a weird mix of conservative commercial greed, liberal political correctness, and shared screwball naïveté.
American trade and political appeasement were never interpreted by Beijing as magnanimity to be reciprocated, but always as weakness to be exploited. It was always ludicrous to think that the more concessions on trade and human rights the United States gave, the more China would Westernize and begin to resemble America or an EU nation.
Even sillier was the old shibboleth that China’s embrace of capitalist reforms — as if by some unwritten, determinist economic law — would lead to constitutional government. But the ability to buy a new cellphone never ensures the right to vote for a candidate of one’s choice.
Instead, all China did was auction off large sections of its new and more efficient economy to crony Communist pseudo-capitalists and corrupt provincial officials in order to modernize the country, beef up the military, warp the international trading system — and make itself very rich.
Why did America act in such a suicidal way on China?
Cheap Chinese labor and lax American laws motivated hundreds of U.S. corporations to shut down their domestic assembly plants and relocate to China. At least at first, they were free to pay substandard wages and were mostly unregulated.
Once American businesses got hooked on mega-profits, the Chinese government slowly started stealing their technology, infringing on copyrights and patents, dumping their own merchandise on the world market at prices below production costs, running up huge trade surpluses, and manipulating their currency.
But by then, American corporations were so addicted to laissez-faire profit-making that they turned a blind eye and paid their hush money.
Universities cashed in too, by setting up lucrative satellite campuses in China and admitting tens of thousands of Chinese citizens. These Chinese students paid full tuition (and sometimes premiums and surcharges), turning once cash-strapped campuses into profitable degree mills.
Most college deans and presidents simply ignored the dreadful human-rights record of China, not to mention occasional expatriate espionage rings designed to steal engineering and high-tech research.
If profits had blinded corporations to exploitative Chinese partnerships, political correctness conveniently offered academia and the media political cover — as if a mostly monoracial China were a 1.3 billion-person diverse “other” with historical grievances against a supposedly racist America.
The result was that everyone profited and all remained willfully blind to the ascendant cutthroat and dictatorial colossus.
The domestic winners in the appeasement of Communist China were the two American coasts — the New York financial industry, the Washington political lobbying nexus, Silicon Valley’s high-tech companies, and the coastal mega-research universities such Harvard, Stanford, and Yale.
Suddenly, the intellectual and informational classes could sell their wares in a new global market, and they profited enormously.
Few cared about the “losers” in the now-hollowed-out Midwest and in rural America. For corporate America, domestic muscular labor could be easily and cheaply replaced by millions of Chinese workers. Outsourcing and offshoring pulled investment capital out of America and put it overseas, as Chinese-assembled products brought far greater profits.
Academics could not have cared less that the deplorables and the working classes were being wiped out, given their politically incorrect social and cultural views.
What finally woke America up were two unforeseen developments.
First, the Chinese overreached and systematically began militarizing neutral islands in the South China Sea. They derided international commercial treaties.
In racist fashion, they treated Asian and African countries as if they were 19th-century colonies. And they unapologetically lifted technology from America’s biggest and most powerful corporations to turn China into something akin to George Orwell’s 1984.
Meanwhile, Beijing began rounding up dissidents, cracking down in Hong Kong and “re-educating” millions of Muslims in detention camps. All that brazenness finally drove the left to drop its multicultural blinders and accept the truth of renegade Chinese oppression.
Second, Donald Trump got elected president, all the while screaming that the Chinese emperor had no clothes. The cheerleaders finally listened and admitted that China had been buck naked after all.
Now we will learn whether America woke up just in time or too late. Either way, no one will credit the loud Trump for warning that China was threatening not just the U.S. but the world as we have known it.
Wednesday, December 16, 2020
Valles Marineris and Earth's Grand Canyon comparison
This map shows the aerial comparison of Mars' Valles Marineris and Earth's Grand Canyon. The grey tone is a hillshade analysis of Marineris based on the Univ. of Arizona's HiRISE data from the Mars Reconnaissance Orbiter. The Red is the entire geologic base area of the USGS's Geology of the Grand Canyon (the entire canyon fits inside the red area).
If, like on earth with the Grand Canyon, we want to study through the geology, we need to get into this canyon on Mars.
Friday, December 4, 2020
A disturbance in the force
One shot, handheld, no HDR, no composites. INSANE
Photo by @AdamKyleJackson, congratulations sir!
Wednesday, December 2, 2020
Václav Havel: "ANTIPOLITIKUS POLITIKA' "
Vaclav Havel
ANTIPOLITIKUS POLITIKA*
Gyermekkoromban egy ideig vidéken éltem,** s tisztán emlékszem azoknak
a napoknak egyik tapasztalatára: a mezőket átszelő nyári úton jártam iskolába
a közeli faluba, menet közben az égre pillantottam, ahol egy sebtében épült
gyár hatalmas füstfelhőjét láttam gomolyogni, minden valószínűség szerint a
háború szolgálatában. A kiokádott sűrű füst szétszóródott az ég boltozatán.
Amikor csak ránéztem, alapvetően rossz, mély érzés fogott el, hogy az embe-
rek mocskolják a mennyboltot. Fogalmam sincs, vajon azokban az időkben lé-
tezett-e olyasmi, mint a környezetvédelem; ha létezett is, én egészen biztosan
nem tudtam róla semmit. Ennek ellenére természetesen sértett a „mennybolt
mocskolása". Úgy tünt, hogy hasonló cselekedeteikkel az emberek vétenek va-
lami ellen, hogy valami fontosat tesznek tönkre, önkényesen avatkozva be a dol-
gok természetes rendjébe, s hogy ezek a cselekedetek nem maradhatnak bün-
tetlenül. Bizonyos, hogy ellenérzésem nagymértékben esztétikai jellegű volt;
semmit se tudtam azokról a veszedelmes kisugárzásokról, amelyek egy nap el-
pusztítják erdőinket, kiirtják a vadállományt és az emberek egészségére törnek.
Ha a középkori ember látna hasonló nagy füstgomolyagot a horizonton -
mondjuk, vadászat közben - , valószínűleg az ördög művének vélné, és térdre
ereszkedne imádkozni saját magáért és hozzátartozóiért. Valójában mi az, ami
a középkori paraszt és egy kisfiú világában közös? Valami lényegi, gondolom.
Mind a kisfiú, mind pedig a paraszt sokkal mélyebben gyökerezik abban, amit
a filozófusok „természetes világ"-nak vagy „élet-világ"-nak {Lebenswelt)***
neveznek mint a mai felnőttek többsége. Ok még nem idegenültek el tényleges
személyi tapasztalataik világától, amelyben létezik hajnal és est, amelynek van
lenije (a föld) és van fentje (a mennybolt), a nap minden reggel keleten felkel,
átvándorol az égen, és nyugaton lebukik, s ahol az olyan fogalmaknak, mint az
„otthon" és „idegenben", jó és rossz, közel és távol, feladat és munka még min-
* A szöveget a szerző a toulouse-i egyetemnek küldte cl 1984-ben abból az alkalomból, hogy
tiszteletbeli doktorrá avatták. Mivel nincs útlevele, Havel nem vehetett részt az ünnepségen, nem
vehette át személyesen az oklevelet.
** A tanulmány Anti-Political Politics címmel John Keane Civil Society and the State című an-
tológiájában jelent meg (381-398. o.). Verso, London-New York, 1988.
*** A Lebenswelt koncepcióját elsőként Edmund Husserl dolgozta ki.
dig van valami élő és határozott jelentésük. Még mindig egy olyan világ talajába
kapaszkodnak, amely ismeri a választóvonalat minden, ami meghitten familiá-
ris és ennek megfelelően alanyilag törődésünk körébe tartozó s aközött, ami e
láthatár mögé esik, ami előtt fejet kell hajtanunk alázatosan, mert a misztikum
tulajdonságaival rendelkezik.
Énünk eredetileg az előzőről tanúskodik és személyileg hitelesíti. Megélt ta-
pasztalataink világát, amely iránt még nem viselkedünk közömbösen, kötő-
dünk hozzá egyéni szeretetünkkel, gyűlöletünkkel, tiszteletünkkel, megveté-
sünkkel, hagyományunkkal a saját érdekünkben azzal a reflexió előtti jelentés-
bőséggel, amelyből a kultúra születik. Ez a mi megkettőzhetetlen, elidegenít-
hetetlen és átvihetetlen örömünk és fájdalmunk birodalma, amelyben, amelyen
át, amelyért mi még mindig valamiképp felelősök vagyunk, egyéni felelőssé-
günk birodalma. Ebben a királyságban az igazság, a tisztelet, az árulás, a barát-
ság, a hitetlenség, a bátorság vagy beleélés egészében kitapintható tartalommal
bír a valódi személyekre, valós életre vonatkozóan. E világ alapjait egyszerűen
ott lévő értékek képezik, örökkétartóan, mielőtt mi egyáltalában szólnánk ró-
luk, gondolkodnánk róluk vagy kérdeznénk. Belsőleg összefügg valami olyas-
mivel, mint az a „prespekulatív" feltevés, amely szerint a világ működik és ez
egyáltalában csupán azért lehetséges, mert valami létezik láthatára mögött, va-
lami létezik ezen túl vagy fölött, ami megértésünk elől szökik, markolásunkból
kisiklik, de éppen ennél az oknál fogva szilárd alapokon tartja e világot, rendet
és mértéket teremt benne, s minden szabályának, szokásának parancsolatának,
tilalmának és normájának rejtett forrása. A természetes világ meglétének erköl-
csi tisztaságában az Abszolútum előfeltételezését hordja magában, amely meg-
alapozza, körülhatárolja, mozgatja és irányítja, s ami nélkül elképzelhetetlen
lenne. Ez az Abszolútum olyasvalami, amit csupán csendben respektálhatunk;
minden arra irányuló kísérletünk, hogy mellőzzük, uralmunk alá hajtsuk vagy
valami mással kicseréljük, a természetes világ keretében a hübrisz kihívásának,
sorskihívásnak tűnik, amiért nagy árat kell fizetnünk, akárcsak Don Jüannak
vagy Faustnak.
Számomra személyesen a mennyboltot mocskoló füstgomolyag nem csupán
az „ökológiai tényezőt" figyelembe venni képtelen technológia elnézhető bot-
lása, amit megfelelő szűrővel könnyen ki lehet igazítani, hanem egy korszak
jelképe, amely át kívánja lépni a természetes világ határait, normáit, teljesen
egyéni érdekei alá akarja rendelni, az egyéni érdekérzés és előnyben részesítés
tárgyává tenni, a „pusztán" személyes ábrándok, előítéletek és szeszélyek nél-
kül. Ez egy olyan korszak szimbóluma tehát, amely tagadja a személyes ta-
pasztalat kötelező erejű fontosságát - ezzel együtt a misztérium és az Abszolú-
tum tapasztalatát - , s a világ mércéjét képező, személyesen tapasztalt Abszolú-
tumot fölcseréli egy új, botcsinálta abszolúttal: misztérium nélkülivel, a szub-
jektivitás „szeszélyeitől" mentessel és mint ilyen: személytelennel és emberte-
lennel. Ez az úgynevezett tárgyilagosság abszolutivitása: a világ tudományos
modelljének objektív, racionális megismerése.
A világ egyetemesen érvényes képének megteremteni igyekvésével a modern
tudomány ilymód áttöri a természetes világ korlátait, a természetes világét,
amelyet az előítéletek melegágyaként értelmez, ahonnét ki kell törni az objek-
tív igazság fényébe. Számára a természetes világ nem több őseink szánalmas
hagyatékánál, gyermeteg éretlenségük képzeletvilágánál. Ezzel pedig, mint me-
rő fikciót, eltörli még természetes világunk alapjait is: megöli Istent és fölül az
üres trónra, s ettől fogva - mint egyetlen legitim őr - a tudomány tarthatja mar-
kában a lét rendjének szálait. Mivelhogy végtére is egyetlen, a tudomány az
össz individuális szubjektív igazság fölé emelkedik, s helyükbe a feljebbvaló,
egyénin és személyin túli igazságot nevezi ki, amely szerint igazából tárgyila-
gos és egyetemes.
A kortárs emberek, akiknek természetes világát már maradéktalanul elfoglal-
ta a tudomány és a technológia, csak akkor emelik szavukat a füstös bűz ellen,
ha az lakásukba is behatolt. Mindazonáltal egyetlen esetben sem botránkoznak
meg rajta metafizikusán, mert tudják, hogy a füstöt eregető gyár számukra
hasznos dolgokat gyárt. A technológia korszakának embereiként kizárólag a
technológia határain belül próbálják a bajt orvosolni - például kéménybe sze-
relhető szűrővel.
Hogy ne értsük félre egymást, én nem azt javasolom, hogy az emberiség tö-
rölje a füstöt, tiltsa be a tudományt, vagy általában térjen vissza a középkorba.
Mellékesen nem véletlen, hogy a modern tudomány legnagyobb felfedezései
közül néhányan meglepően problematikusnak mutatják a tárgyilagosság míto-
szát, s figyelemreméltó úton visszajuttatnak bennünket az emberi szubjektum
világához. Nem kívánok többet, mint megállapítani - a legáltalánosabb és elfo-
gadhatóan legfőbb vonalakban - a modern civilizáció spirituális keretét és a je-
lenlegi válságok forrását. S habár vizsgálódásaim középpontjában elsősorban a
politikai vonatkozások állnak, inkább, mint az ökológiai szempontok, lehetsé-
ges, hogy kiindulópontomat mégis talán még egy ökológiai példával világíthat-
nám meg.
Az európai mezőgazdaság alapja évszázadokon át a családi birtok volt. A
cseheknél régebben ugyanennek a megnevezésére a grunt kifejezés szolgált -
ami önmagában, etimológiai szempontból nem jelentéktelen. A német Grund-
ból származó szó - melynek jelentése: talaj vagy alap - a cseh nyelvben sajátos
szemantikai színezetet nyert. Az alap kollokviális megfelelőjeként a talaj „meg-
alapozottságát" hangsúlyozza, kétségtelen hagyományos és gondolkodás előtti
jellegét. Bizonyos, hogy a családi birtok végtelenségig fokozódó szociális
konfliktusok forrása volt. Mégse tagadhatjuk: helyének természetébe gyökere-
zett helyénvalóan, harmonikusan, a földet művelők nemzedékeitől kipróbál-
tan, munkájuktól igazoltan. Ugyanakkor bizonyos fajta optimális, kölcsönös
arányosságban állt mindazzal - terjedelemben és változatosságban egyaránt - ,
ami hozzá tartozott: a rétekkel, mezőkkel, kerítésekkel, erdőkkel, szarvasmar-
hával és egyéb háziállatokkal, vizekkel, utakkal stb. Évszázadokon át egyik
birtokosa sem tette meg tudományos dolgozat témájává. Mindamellett főbb
vonalakban kielégítő gazdasági és ökológiai rendszert képezett, amelyen belül
a dolgokat ezer szál fűzte össze kölcsönös és értelmes egészbe, a mezőgazdasá-
gi termelés szilárdságát biztosítva.
Napjaink „agroüzletelés"-ével ellentétben a hagyományos családi birtok
energetikailag önellátó volt. Bár néha érték csapások, ezek nem önhibájából
eredtek - kedvezőtlen időjárás, marhavész, háborúk és egyéb katasztrófák nem
tartoztak a földműves és állattenyésztő hatáskörébe. Biztos, hogy a modern
mezőgazdasági és szociális vívmányok ezer módon fejleszthetik az agrokultú-
rát, fokozva a termelést, csökkentve a selejtet és elsimítva a legszélsőségesebb
szociális egyenetlenséget, azonban mindez akkor történhet kielégítően, ha a
korszerűsítést is a természet rejtélyes rendjéhez való alázatos és respektussal
teli viszonyulás irányítja, a természet arányosságának tiszteletben tartása, sze-
mélyes tapasztalat és ebből fakadó felelősség. A korszerűsítés nem lehet a sze-
mélytelen, tárgyilagos tudomány megalomániás és embertelen térhódítása, friss
diplomákat lobogtató agronómusok és a „tudományos világszemlélet" szolgá-
latában álló bürokraták rohama.
Országunkban pontosan ez történt, mármint az utóbbi, s mi „kolletivizá-
ció"-nak neveztük. Mintegy három évtizeddel ezelőtt szélviharként söpört vé-
gig a csehszlovák tájon, miközben felforgatott mindent. Ennek következmé-
nyeként egyrészt több ezer emberélet hunyt ki börtönben, áldozatként a tudo-
mányos utópia oltárán; a másik oldalon valamelyest csökkent a szociális konf-
liktus, a mezőgazdasági kizsákmányolás, s némi mennyiségi növekedést ta-
pasztalhattunk a termelésben. De én nem ezért beszélek erről. Más okom van
rá! Harminc évvel a szélvihar után, a családi birtok romba döntése után, a tu-
dósok ámulattal döbbennek rá arra, amit egy félművelt paraszt előttük már ré-
gen tudott, hogy az emberiségnek keményen meg kell fizetnie minden kísérle-
téért, ami a természet határainak tiszteletet mellőző eltörlésére irányul a ha-
gyományosan lelkiismeretes egyéni méltánylás nélkül. Az emberiségnek lakol-
nia kell a természet zár alá vételének megkísérléséért, a kincsek elherdálásáért, a
titkok kinevetéséért; azért, hogy megpróbálta eltörölni Istent, s megpróbálta
majmolni Istent. A büntetés ezzel arányos. A beszántott sövényekkel és a kiir-
tott erdőkkel a madaraknak is nyomuk veszett, a vetés természetes és fizetetlen
őreinek a kártékony bogarak ellen. A hatalmas egyesített szántók óhatatlanul
elnyelték az évszázadokon át akkumulálódó felső földréteg több millió köbmé-
terét; a különféle műtrágyák és irtószerek ijesztő méretekben mérgezik a ter-
ményt, az egész földet és vizeit. A súlyos gépek szisztematikusan döngölik a
talajt, terméketlenné téve azáltal, hogy a levegő ilymód nem hatolhat be; az
óriási tenyésztelepeken a neurotikus fejőstehenek teje elapad, miközben a me-
zőgazdaság egyre több energiát szipkáz el az ipartól - gépgyárak, műtrágya-
gyárak, növekvő szállítási költségek a lokális specializáció korszakában stb.
stb. Egyszóval a jövendölések ijesztőek és senki sem tudja, milyen meglepeté-
seket tartogatnak még számunkra a küszöbönálló évek, időszakok.
Képtelenség, hogy a tudomány és a technológia korában az emberek a szebb
élet reményében ringatják magukat, merthogy képesek megragadni és kizsák-
mányolni a természet egészét, működésének általános törvényszerűségeivel
együtt. Képtelenség, mert éppen ezek a törvényszerűségek fordulnak tragikus
következményekkel ellenük, az emberiség javát fenyegetően. Az emberek azt
képzelték, hogy megmagyarázhatják és meghódíthatják a természetet, de ebből
az lett csupán, hogy megsemmisítették és elhatárolták magukat tőle. Ugyanak-
kor milyen kilátásai vannak a „természeten kívüli" embernek? Éppen a kortárs
kimagasló tudósok jöttek rá arra, miszerint az emberi test csupán különlegesen
forgalmas metszéspontja a szerves mikrotestecskék billióinak, amelyek kölcsö-
nös összefüggésben és egymásrahatásban alkotják a „bioszférá"-nak nevezett
megaorganizmust, bolygónk paplanát.
A hiba nem a tudományból ered, mint olyanból, hanem abból a dölyfösség-
ből, ahogy az ember viselkedik a tudomány érájában. Az ember egyszerűen
nem Isten, Isten utánzásának kínos következményei vannak. Az emberek kira-
dírozták relációik abszolút horizontját, megtagadták az élt világ egyéni „pre-
objektív" tapasztalatát, miközben a fürdőszoba szintjére alacsonyították az
egyéni tudatot és tudatosságot, mint valami olyant, amihez senki másnak sem-
mi köze. „Szubjektív illúzió"-ként elhárítottuk felelősségünket, s helyébe állí-
tottuk azt, ami most egyre inkább a legveszélyesebb illúziónak bizonyul: a
minden valós emberitől megfosztott, lemeztelenített tárgyiasság fikcióját, a vi-
lágegyetem racionális megértését, valamint a vélt „történelmi szükségszerűség"
absztrakt sémáját. Mindennek tetőpontjaként megszerkesztettük a tisztán tu-
dományosan kiszámítható és technológiailag elérhető „egyetemes jólét" láto-
mását, nem követelve többet annál, hogy a kísérleti intézetek kitalálják, az ipari
bürokratikus vállalatok pedig a kitalált úton megvalósítsák ezt a látomást. Az a
tény, hogy ennek a káprázatnak emberek milliói fognak áldozatul esni a tudo-
mányosan irányított lágerekben, nem olyasmi, ami túlságosan izgatná „modern
személyiségünket", mindaddig, amíg a szögesdrót érintése nem vet vissza ben-
nünket durván a természetes világunkba. Végül is a beleélés jelensége az egyéni
előítéletek leigázott birodalmához tartozik, amelynek le kellett tennie a fegy-
vert a Tudomány, az Objektivitás, a Történelmi Szükségszerűség, a Technoló-
gia, a Rendszer és az „Apparátus" előtt, ami személytelen, tehát nem is aggód-
hat. Elvont és névtelen, mindig haszonelvű, így a priori mindig szeplőtelen.
És ami a jövőt illeti? Személy szerint ki törődne vele vagy akár aggódna érte,
amikor a fürdőszobába zártuk az örökkévalóság dolgait, netalán átutaltuk a
tündérmesék hatáskörébe. Ha a jelen idő tudósa arra gondol, mi lesz kétszáz év
múlva, lett légyen férfi vagy nő, olyan közömbösen viselkedik, akár egy érdek-
telen szemlélődő, aki érdektelenebb már nem is lehet, attól függetlenül, hogy
mivel foglalkozik: a bolhák anyagcseréjével, a csillagok rádióhullámaival, eset-
leg a földgáz globális tartalékaival. Hát a jelen politikusa? Ha férfi, ha nő, nem
terheli magát fölösleges gondokkal, kivéve, ha a dolog a saját megválasztásával,
újraválasztásával függ össze, amennyiben vidéken él az illető, ahol vannak vá-
lasztások .. .
Václav Bélohradsky cseh filozófus meggyőzően fejlesztette ki annak gondo-
latát, hogy a modern tudomány racionális szellemének, amely absztrakt alapo-
kon nyugszik, a személytelen objektivitás valószínűségén, természettudomá-
nyok-beli atyján, Galilein kívül van egy politikai atyja is Machiavelli személyé-
ben, aki elsőként fogalmazta meg - habár némi kaján, ironikus felhanggal - a
politikának mint a hatalom racionális technológiájának elméletét. 1
Nyugodtan
állíthatjuk, hogy az egész történelmi útvesztő zegzugaiban épp itt kereshető a
modern állam és államhatalom, politikai hatalom eredete, mert ez az a pillanat,
amikor az emberi rezon ismét elkezd függetlenedni a humanitástól, a szemé-
lyes tapasztalattól, egyéni tudattól és egyéni felelősségtől, ezzel együtt kilép a
természetes világ keretéből, amelyhez - mint abszolút horizonthoz - egyedül-
állóan viszonyult minden felelősség. Éppen úgy, ahogy a kortárs természettu-
dományok szakértői kiiktatták az embert mint a világ megélt tapasztalatának
alanyát, cselekedte ugyanezt a modern állam és a politika, csakhogy még kirí-
vóbban.
Biztosak lehetünk abban, hogy a hatalom névfosztó és elszemélytelenítő fo-
lyamatának, a szabályok és kijátszások technológiájának, a manipulációnak
ezer álarca, változata és kifejezése van. Egyrészt burkolt, alig észrevehető, más-
részt viszont éppen az ellenkezője: teljes mértékben leplezetlen; néha körmön-
font, kanyargó ösvényeken tekereg felénk, néha pedig durva egyenességgel tá-
mad. Akárhogy is van, lényegében mindkettő ugyanaz. Minden modern civili-
záció alapvető jellemző vonása ez, egyenesen a szellemi szerkezetéből fakad,
ezer kacskaringós gyökérkével sző keresztül-kasul mindent, még gondolatban
is szétválaszthatatlanul technologikus természetétől, tömegközpontúságától,
valamint fogyasztói beállítottságától.
Az uralkodók és vezetők egykor személyiségek voltak a maguk módján,
konkrét emberi arccal, bizonyos értelemben felelősek jó és rossz tetteikért -
függetlenül attól, hogy öröklési alapon, a nép akaratából, megnyert csatából
eredően vagy cselszövéssel kerültek hatalomra. Az újabb időkben a menedzse-
rek, a bürokraták, az aparatcsikok váltották föl őket - professzionális uralko-
dók, manipulátorok, a ködösítés technikájának nagy ismerői töltik be a funkci-
onális kapcsolatok elszemélytelenített metszőpontjait, fogaskerekek az állam
gépezetében, előre meghatározott szerepbe fogottan. Ez a professzionális ural-
kodó „ártatlan" eszköze egy „ártatlan", névtelen hatalomnak, amely a tudo-
mányban, a kibernetikában, az ideológiában, a törvénykezésben, az absztrakt-
ságban és objektivitásban keresi legitimitását, tehát mindenben, csak nem az
egyéneknek tekintett emberek, szomszédok iránti személyes felelősségben. A
korszerű politikus áttetsző: a judícium maszkja és a mesterkélt modor mögött
nyoma sincs a természet rendjében gyökerező embernek, a szeretet, szenve-
dély, érdeklődés, egyéni vélemény, gyűlölet, bátorság vagy kegyetlenség em-
berének. Legyen férfi vagy nő, ő ezeket a dolgokat privát fürdőszobájába zárja.
Ha bármit is megpillanthatunk az álarc mögött, az csupán egy többé-kevésbé
mérvadó hatalmi technikus képe lehet. A rendszer, az ideológia és az apparátus
megfosztott bennünket - uralkodót és urakat egyaránt - a tudatunktól, termé-
szetes gondolkodásunktól és beszédünktől - mindezzel együtt tényleges em-
berségünktől. Az államok egyre inkább gépezetekre hasonlítanak; a népet sta-
tisztasorba süllyesztették mint szavazókat, termelőket, fogyasztókat, páciense-
ket, turistákat és katonákat. A politikában a természetes világ olyan kategóriái
mint a jó és a rossz - tehát a múlt elavult kacatjai - , maradéktalanul elveszítet-
ték értelmüket; a politika kizárólagos módszere a mérhető siker. A hatalom a
priori ártatlan, mert nem abból a talajból sarjad, ahol a bűn és ártatlanság kife-
jezései még megőrizték jelentésüket.
Ez a személytelen hatalom legteljesebben a totalitárius rendszerekben bonta-
kozott ki. Ahogy azt Bélohradsky hangsúlyozza, a hatalom elszemélyteleníté-
se, az emberi lelkiismeret és a beszéd meghódítása külön európai hagyomány-
hoz kötődött, a birodalom „kozmologikus" koncepciójához, amely szerint a
birodalom az egyetlen igazi központja a világnak, az ilyen világnak, amelyben
az ember kizárólag tulajdon. De ahogyan azt jól kivehetően a totalitárius rend-
szer illusztrálja, ez nem azt jelenti, hogy a modern személytelen hatalom ön-
magában külön európai ügy. Az igazság ezzel homlokegyenest ellentétes: pon-
tosan Európa és az európai Nyugat volt az, amelyik kihordta magában, majd
az egész világra kitartóan ráerőszkolt mindent, ami alapját képezi az ilyen hata-
lomnak: a természettudományt, a racionalizmust, a tudományközpontúságot,
az ipari forradalmat, egyáltalában a forradalmat mint fanatikus elvonatkozta-
tást a természetes világtól. És Európa az - a demokratikus Nyugat-Európa - ,
amely most zavartan szembesül gyanús export-termékével. Az égető kérdés az,
vajon behódolni-e vagy ellenállni hajdani kivitele megfordított terjeszkedésé-
nek, ugyanakkor hitelesítve azt. Vajon a most már Európa felé fordított raké-
ták hálát fejeznek-e ki a szellemi és technológiai potenciál exportjáért, s vajon
ellensúlyozni kell-e őket hasonló, jobb rakétákkal, ezzel demonstrálva Európa
maradék értékei megvédésének azonnali készségét, egy velejéig erkölcstelen já-
tékban való részvétel árán? Vagy vonuljon vissza Európa, abban reménykedve,
hogy a bolygónk sorsa iránti felelősségérzet ilyen fajta kinyilvánítása csodála-
tos ereje folytán majd hatással lesz a világ másik felére?
Véleményem szerint Nyugat-Európának a totalitárius rendszerekhez való
viszonyulásában nem lehet nagyobb hiba a nagyjából kirajzolódónál, a totalitá-
rius rendszerek mivoltának megértésére való képtelenségnél, mert ezek a rend-
szerek minden modern civilizáció görbe tükrei, utolsó kellemetlen felszólítá-
sok az új szereposztásra a civilizáció önértelmezésében. Ha ezt figyelmen kívül
hagyjuk, akkor alapvetően mindegy, hogy milyen formát öltenek Európa erő-
feszítései. Lehet, hogy racionális hagyományainak szellemében Európa egy
helyhez kötött, idioszinkráziás, az „általános jólét" elérésére irányuló kísérlet-
nek tekinti a totalitárius rendszereket, amelyeknek csak a rosszhiszemű embe-
rek tulajdonítanak terjeszkedő hajlamot. Vagy az is lehet, hogy - ugyanezen
racionalista hagyományainak szellemében, de ezúttal a politika mint a hatalom
technológiája machiavellisztikus koncepciójának megfelelően - tisztán a ter-
jeszkedő szomszédok külső fenyegetéseként fogja föl a totalitárius rezsimeket,
amelyeket megfelelő erődemonstrálással elfogadható keretek közé lehet szorí-
tani - különösebb gondolkodás nélkül. Az első alternatíva azé a személyé, aki
kibékül a füstöt okádó kéménnyel, még ha az csúnya is, büdös is, mert végtére
is hasznos célt szolgál: közjót termel. A másik pedig azé, aki csupán egy kis
technológiai tévedésnek tekinti a dolgot, amit helyre lehet hozni olyan techno-
lógiai eszközökkel, mint a különféle szűrő- és tisztítóberendezések.
Hiszem azt, hogy szerencsétlenségünkre a valóság sokkal komolyabb. A
„mennyboltot mocskoló" kémény nem csupán technológiailag kiigazítható hi-
ba a kivitelezésben vagy a szebb jövőért fizetett adó, hanem annak a civilizáció-
nak a jelképe, amely megtagadta az Abszolútot, semmibe veszi a természetes
világot, és tagadja annak szükségszerűségeit. Ilyképp a totalitárius rendszerek
valami sokkal súlyosabbra figyelmeztetnek, mint amennyit a nyugati raciona-
lizmus hajlandó beismerni. Ok többnyire a racionalizmus görbe tükrének elke-
rülhetetlen vetületei, önnön mélységes hajlamaik groteszkül kinagyított képei,
önnön fejlődésük szélsőséges hajtásai, saját terjeszkedésük ijesztő termékei. Sa-
ját válságuk jól informáló visszatükrözöl. A totalitárius rendszerek nemcsak
veszélyes szomszédok, még kevésbé a világ haladásának anvantgarde-ját képe-
ző erők, hanem épp az ellenkezői: civilizációnk átfogó hanyatlásának élvona-
lon vágtatói az európai, aztán az euroamerikai, s legvégül az egyetemes válságé.
Ezek a rendszerek a nyugati világrész jövőjének egyik lehetséges futurológiai
tanulmányát alkotják, nem abban az értelemben, hogy majd egyszer megtá-
madják és meghódítják, hanem sokkal mélyebb értelemben: szemléletesen il-
lusztrálják lehetséges következményeit „személytelen eszkatológiá"-jának -
ahogy Bélohradsky nevezi.
Egy felduzzadt, névtelen, bürokratikus gépezet egyeduralmát jelenti ez; még
nem felelősség nélküli, de máris minden lelkiismeretet mellőzően működő ha-
talom, amely egy mindenható ideológiai fikcióba ágyazódik, s amely az igaz-
sággal való szembesülés nélkül képes racionalizálni mindent. Az ellenőrzés
mindenütt jelenvalóságára épülő, monopolisztikus hatalom, az elnyomásé és a
félelemé. Olyan erő, amely elembertelenítve állami monopólimmá teszi a gon-
dolatot, az erkölcsöt, a magánéletet. Egy olyan hatalom, amely régen megszűnt
önkényes uralkodók csoportjának ügye lenni, ehelyett lefoglal és elnyel min-
denkit, hogy mindenkit magába zárjon, akárha hallgatásuk által. Valójában
senki sem rendelkezik ezzel a hatalommal, hanem a hatalom rendelkezik min-
denkivel; szörnyszülött, amelyet nem irányít ember, hanem „objektív" mo
mentumával magával ragad mindenkit - objektív abban az értelemben, hogy
idegen minden emberi sztenderdtől és rézöntői - magával sodor mindenkit az
ijesztő, ismeretlen jövő felé.
Hadd ismételjem meg: ez az ilyen totalitárius hatalom csúnya figyelmeztető-
je a jelenkor civilizációjának. Meglehet, valahol akadhatnak tábornokok, akik
azt képzelik, hagy a legjobb lenne ezeket a rendszereket egyszerűen törölni a
föld színéről, és akkor minden rendben lenne. Ez azonban semmiben sem kü-
lönbözik az egyszeri lánytól, aki - egyszerűségétől szabadulni igyekezvén -
összetörte az egyszerűségére emlékeztető tükröt. Az ilyen „végső megoldás", a
személytelen gondolkodás jellegzetes álma - képes arra, miként az a „végső
megoldás" kifejezés is érzékelteti, hogy álmait valóra váltsa, a valót pedig rém-
álommá tegye. Ez nemcsak hogy csütörtököt mondana a jelen világ válságainak
megoldásában, hanem - feltéve, hogy egyáltalában marad túlélő - még inkább
elmélyítené a válságot. Halottak további millióival terhelné e civilizáció csöp-
pet sem dicsőséges számláját, nem gátolná meg alapvető totalitarizáló törekvé-
seit, hanem inkább gyorsítaná. Pörrhoszi győzelem lenne, mert e konfliktus
győztesei sokkal jobban hasonlítanának legyőzött ellenfelükre, mint amennyi-
re azt manapság bárki is hajlandó beismerni vagy egyáltalában elképzelni. Csak
egy kis példa erre: képzeljük el, mekkora Gulágot kellene a Nyugatnak építe-
nie a haza, a demokrácia, a haladás és a katonai fegyelem nevében, hogy elszi-
getelje mindazokat, akik naivitásból, elvből, félelemből vagy rosszhiszeműség-
ből nem akartak részt venni egy ilyen fajta vállalkozásban.
A szimptómák visszaszorításával még senki se győzte le a bajt. Az előidéző
okokat kell orvosolnunk.
Időnként alkalmam adódik országunkba látogató nyugati entellektüelekkel
beszélgetni, akik útjuk során disszidenssel is szeretnének találkozni. Egyesek
puszta érdeklődésből látogatnak meg vagy megértési igyekezetből, szolidaritá-
sukat kifejezni; mások tisztán kíváncsiságból érkeznek: a gótikus és a barokk
műemlékek mellett nyilvánvalóan csak a más véleményen levők számíthatnak
még érdeklődésre ebben a sivár uniformizált környezetben. Ezek a beszélgeté-
sek rendszerint instruktívak: sokat tanulok, sok dologra ráébredek. A leggya-
koribb kérdések a következők: csakugyan gondolom-e, hogy valamit is meg
lehet változtatni, amikor olyan kevesen vagyunk, és egyáltalában nincs is befo-
lyásunk? Vajon a szocializmus ellen lépünk-e föl, vagy csak javítani szeretnénk
rajta? Vajon elítéljük vagy helyeseljük a Pershing II és a nyugat-európai cirká-
lórakéták telepítését? Mit tehetünk önökért? Mi hajtja önöket arra, hogy azt
cselekedjék, amit cselekszenek, ha ezért üldöztetés és börtön jár cserébe - lát-
ható eredmények nélkül? Vajon a kapitalizmus restaurálását szeretnék-e meg-
érni?
Jóhiszemű kérdésekkel árasztanak el, amelyek abból az igyekezetből ered-
nek, hogy megértsenek bennünket, és azt mutatják, hogy megfogalmazóik igen
is törődnek a világ dolgaival: azzal, ami van, s azzal, ami lesz - egyaránt.
És mégis minduntalan a leleplezés erejével hatnak rám abból a szempontból,
hogy sok nyugati entellektüel mennyire nem érti - bizonyosan nem is értheti,
mi is történik mifelénk, mire törekszünk mi, az úgynevezett „disszidensek", s
miben rejlik helyzetünk átfogó jelentősége. Vegyük például az iménti kérdést:
„Mit tehetünk önökért?" Nagyon sokat, az biztos. Minél több támogatást, ér-
deklődést és szolidaritási hajlamot mutatnak irántunk világszerte a szabad gon-
dolkodású emberek, annál kisebb számunkra a letartóztatás veszélye, s annál
nagyobb annak a lehetősége, hogy tettünk nem marad pusztába kiáltott szó.
Valahol e kérdés mélyén mégis egy félreértés lehetősége lapul. Végtére is mégse
az a cél, hogy bennünket, maroknyi „disszidenst" minél hosszabb ideig távol
tartsanak a fogdától. Még csak nem is arról van szó, hogy segíteni kellene eze-
ket a nemzeteket, a csehet és a szlovákot, hadd éljenek egy kicsit jobban,
árnyalatnyira szabadabban. Arról van szó, hogy mindenekelőtt nekünk kell se-
gítenünk saját magunkon. Túl sokszor vártunk már mások segítségére, túl
gyakran függtünk már mások segítségétől, s túl sűrűn köszöntött ránk a szo-
morúság, amikor a beígért segély az utolsó pillanatban elmaradt, vagy várako-
zásunkkal ellentétesen alakult. Más dologról van itt szó a legmélyebb értelem-
ben: mindannyiunk megmentéséről, tőlem és közbenjáróimtól egyaránt. Vagy
ez nem olyasmi, ami mindannyiunkat, a többieket is egyaránt érinti? Vajon
halvány kilátásaim, esetleg reményeim, nem az ő halvány kilátásaik és remé-
nyeik úgyszintén? Hát nem volt az én bebörtönzésem mások számára is sértés,
az őket sértő cselszövések pedig az én ügyem is? Nem azonos-e az emberek le-
öletése Prágában az emberek leöletésével bárhol a világon? Vajon az ő nyomo-
rúságuk nem a mi nyomorúságunk előfeltétele-e? Vajon az itt történtek iránti
közömbösség, vagy az ilyen irányú ábrándozás nem szül-e hasonlót másutt? A
lényeg az, hogy itt nem egy cseh eltérő gondolkodásúnak van szüksége segít-
ségre mint bajban lévő valakinek. Én tudnék a legkönnyebben segíteni maga-
mon azzal, ha megszűnnék egyszerűen „disszidens" lenni. A lényeg az, hogy
mit mondanak nekünk a disszidensek megtört próbálkozásai és sorsai; miként
tanúskodnak ezek a dolgok a körülményekről; a sorsról, lehetőségekről és
világproblémákról; a disszidenseket övező respektus mások szellemi étke
lehet-e: a mód, ahogy ők látják közös sorsunkat; és milyen értelemben
szolgálnak figyelmeztetésül, kihívásul, veszélyül vagy leckéül az őket látogatók
számára?
Vagy a szocializmus és a kapitalizmus kérdése! Be kell vallanom, hogy érzé-
sem szerint ez mintha a múlt század mélységeiből bukkanna fel. Úgy tűnik, e
tisztán ideológiai, sokszor misztifikált kategóriák teljesen elpártoltak a lényeg-
től. A probléma egészen más, még mélyebben fekvő és minden viszonyban
egyaránt releváns. Sikerül-e nekünk, bármely eszközzel, visszaállítani a termé-
szetes világot mint a politika igazi terepét, rehabilitálnunk ez emberi lények
személyes tapasztalatát mint a dolgok eredeti mértékét, az erkölcsöt a politika,
a felelősséget pedig a vágyak fölé helyeznünk, értelmet adva az emberi közös-
ségnek, visszahozva az emberi beszéd tartalmát, fókuszpontba állítva a szociá-
lis tevékenységek célját szolgáló egységes és méltóságos emberi én-t, az önma-
gáért felelősét és magasabb feladatok megvalósításáért küzdőt. Az egyáltalán
nem olyan fontos, hogy a hovatartozás esetlegessége folytán egy nyugati
menedzserrel vagy egy keleti bürokratával szembesülünk-e ebben a nagyon
szerény, ám mégis döntő fontosságú küzdelmünkben a személytelen hatalom
momentumával. Ha megvédhetjük emberségünket, akkor talán bízhatunk ab-
ban is, hogy majd megtalálhatjuk értelmesebb módozatait természet adta joga-
ink érvényesítésének a gazdasági döntéshozatalban, emberhez méltó szociális
státusunk lesz - minden munka bevált mozgatóerejével: a hiteles piaci üzlete-
lésben megvalósuló emberi vállalkozással. Tehát mindaddig, amíg embersé-
günk védtelenül áll, nem menthet meg bennünket semmiféle, a zökkenésmen-
tesebb gazdasági működés biztosítására szánt technikai vagy szervezési trükk,
mint ahogy a gyárkéménybe épített füstszűrő sem akadályozza meg az általá-
nos dehumanizációt. Végül is fontosabb, hogy milyen cél szolgálatában műkö-
dik a rendszer, minthogy azt miként teszi? Működhetne-e kissé kevésbé zavar-
talanul valahányunk teljes megsemmisítésén?
Azért beszélek így, mert abból a szemszögből szemlélve a világot, amelyet
nekem a sors megadott, nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy Nyu-
gaton még most is vajmi kevesen vannak tisztában azzal, mi forog kockán a mi
időnkben.
Például, ha még egy pillantást vetünk a két alapvető politikai útirányra, ame-
lyek közt ingázik napjaink nyugati embere, beláthatjuk, hogy azok mindössze
két módját jelentik egyazon játék játszásának, amelyet a hatalom anonimitása
kínál. Ilyképp csupán az ellentétes oldalról való közeledést biztosítják az
ugyanazon globális totalitarizmus felé. Az anonim okból fakadó játék játszásá-
nak egyik módja az anyag titkával való kitartó játszadozás - „majmoljuk
Istent" - megállás nélkül új és új tömegirtó fegyvereket agyalva ki, állítva harc-
rendbe, természetesen „a demokrácia megvédésére", valójában „lakhatatlan
fikció"-vá alacsonyítva le a demokráciát, olyasmivé, amivé a szocializmus már
rég lefokozta saját magát Európa általunk bitorolt részében.
A megnevezetlen okból eredő játék másik formájához tartozik az a csábító
mozgalom, amely annyi jó és őszinte embert ragad magával, az úgynevezett
„békemozgalom". 2
Gyakran támad olyan benyomásom, hogy ezt az erőt is
ugyanaz az áruló, minden átható hatalom formálja és használja mint egy kissé
költőibb eszközt az emberi öntudat gyarmatosítására. Legyenek szívesek fi-
gyelembe venni azt, hogy én általában egy személytelen hatalmi elvre gondo-
lok, annak minden vonatkozásában, nem csak Moszkvára értendően - amellyel
kapcsolatban az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem rendelkezik
egy olyan széles körű valami megszervezésének képességével, mint amilyen a
békemozgalom. Mindazonáltal létezik-e jobb mód a haszontalan érzékeltetésé-
re a racionalizmus és ideológia világában egy becsületes, szabad gondolkodású
személynél, minden anonim hatalom ellenségénél, akinek felkínálják a lehető
legegyszerűbb tézist a nemes cél szemmel látható jellegzetességeivel? El tud-
nak-e képzelni bármit is, ami oly mértékben felcsigázná az igazságszerető észt,
mint a „háború elleni küzdelem" lehetősége, miközben ezzel lekötik, elfoglal-
ják, intellektuálisan leszerelik ugyanezt az észt. Van-e jobb csel annál, mint ab-
ban a hitben ringatni az embereket, hogy megakadályozhatják a háborút, ha
beavatkoznak a fegyverek telepítésébe (amelyeket úgyis telepíteni fognak)?
Nehezen képzelhető el rövidebb út az emberi öntudat totalitarizálására. Minél
nyilvánvalóbbá válik, hogy a fegyvereket mégiscsak telepítik, annál gyor-
sabban radikalizálódik, fanatizálódik, végül önmagától elidegenül annak a sze-
mélynek a tudata, aki maradéktalanul azonosult a telepítés megakadályozásá-
nak elérésével. Ilymód a legnemesebb szándék fűtötte egyén pontosan ott talál-
ja magát útja végén, ahol a névtelen erők látni szeretnék: a totalitárius gondolat
kerékvágásában, ahol már többé nem önmagáé, felcseréli a személyes indítékot
és lelkiismeretet egy másik „lakhatatlan fikció"-val!
Mindaddig, amíg totalitárius célt szolgál, nem fontos, vajon „emberi jólét-
nek, „szocializmus"-nak vagy „béké"-nek nevezzük-e ezt a fikciót. Persze bi-
zonyos, hogy a nyugati világ védelmének és érdekeinek szempontjából nem túl
jó, ha valaki kijelenti: „inkább vörösnek, mint hullának". Mégis: az egész sze-
mélytelen hatalom szemszögéből - löketként ördögi mindenütt jelenlévőségé-
nek - nincs is jobb dolog. A jelszó ékes bizonyítéka annak, hogy az illető felad-
ta emberségét. Mert megszűnt képes lenni személyesen garantálni valamiért,
ami transzcendentálja, sőt, ha szélsőségesen nézzük, képtelen feláldozni életét
valamiért, ami értelmet ad az életnek. Patocka írta egykor, hogy az önmaga fel-
áldozására képtelen élet, ha az olyasvalamiért történne, ami értelmet tud adni
az életnek, élésre érdemtelen élet. 3
Pontosan az elhagyatott életek és ugyanilyen „béke" világában törnek ki a há-
borúk a legkönnyebben - a sivár „mindennapiság" körülményei közt. Az ilyen vi-
lágban nincs erkölcsi gát ellenük, az élet bátor feláldozásának gátja. Az ajtó nyitva
áll „érdekeink biztosítása" előtt. Azon hősök hiánya, akik tudják, miért halnak
meg, az első lépés a baromként lemészároltak halmai felé. Az „inkább vörösnek,
mint hullának" jelszó nem a Szovjetunió előtt való fejethajtás kifejezőjeként idege-
sít, hanem a nyugati emberek általi lemondásként az értelmes élet igényéről,
amellyel elfogadják a személytelen hatalmat mint olyat. Mert amit e jelszó igazából
kifejez, nem más, minthogy nem létezik olyasmi, amiért életet áldozni érdemes.
Tulajdonképpen a legnagyobb áldozathozatal nélkül a láthatáron minden áldozás
értelmetlen. Akkor semmi se ér semmit. Semmi se jelent semmit. Eredménye az
emberségünk megtagadásának, teljes megtagadásának filozófiája. A szovjet totali-
tarizmus esetében ez a filozófia nem eredményez többet egy kis politikai segély-
nyújtásnál. Nyugaton egyenes úton totalitarizmust teremt.
Röviden fogalmazva: nem tudok megszabadulni attól a benyomástól, amely
szerint a nyugati kultúra sokkal jobban veszélyezteti önmagát az SS-20-as ra-
kétáknál. Amikor egy francia baloldali egyetemista azt mondta nekem őszinte
ragyogással a szemében, miszerint a Gulág a szocializmus ideáljaiért fizetett
adó volt, s hogy Szolzsenyicin csak egy magányosan megkeseredett ember, ki-
fejezetten elszomorított. Hát sosem lesz képes ez a kellemes fiatalember meg-
érteni, hogy az „általános jólét" legnemesebb projektuma is az embertelenség
gyanújába keveredik, amint egyetlen nemönkéntes halált követel - ami nem az
élet tudatos áldozása értelméért. Csakugyan nem tudja felfogni ezt mindaddig,
amíg nem találja magát valami szovjet típusú börtönben Toulouse közelében?
Az újabb napok új beszéde annyira beivódott volna a természetes beszédbe,
hogy ezentúl két ember még egy ilyen alapvető tapasztalatról sem tud véle-
ményt cserélni?
Úgy vélem, hogy e szigorú bírálat után elvárják tőlem, magyarázzam meg,
mit tekintek a nyugati emberek értelmes alternatívájának a kortárs világ politi-
kai dilemmáival szembesülve.
Mint ahogy azt az elmondottak sugallják, nekem úgy tűnik, valahányan -
Kelet és Nyugat egyaránt - egy alapvető feladat előtt állunk, ebből kell követ-
keznie minden más feladatnak. Ez pedig ellenállni - éberen, átgondoltan és fi-
gyelmesen, ugyanakkor teljes odaadással, minden lépésnél és mindenhol - a
névtelen, személytelen és embertelen hatalom irracionális momentumának: az
ideológiák, a rendszerek, az apparátusok, a bürokrácia, a mesterséges nyelvek
és a politikai jelszavak hatalmának. Ellen kell állnunk komplex és maradéktalan
elidegenítő nyomásának, tekintet nélkül arra, hogy a fogyasztás, a hirdetés, a
represszió, technológia vagy klisé formájával él-e - mindazzal, ami a fanatiz-
mus vérrokona, a totalitárius gondolat kútforrása. Sztenderdjeinket természe-
tes világunktól kell kölcsönöznünk, nem törődve a gúnyolódással visszaállítva
megtagadott értékeit. Bölcsek alázatával kell tisztelnünk a természetes világ ha-
tárait, a mögöttük húzódó rejtélyt, bevallva azt, hogy van valami a Lét rendjé-
ben, ami nyilvánvalóan meghaladja hatáskörünket. Állandó viszonyban kell
lennünk létezésünk abszolút horizontjánál, amit állandóan újra felfedezünk és
tapasztalunk. Ennek értékei és szükségszerűségei kell hogy képezzék minden
cselekedetünk kiindulópontját, minden személyesen hitelesített, nyíltan szem-
lélt és ideológiailag cenzurázatlan, megélt tapasztalatét. Hinnünk kell lelkiis-
meretünk szavának, sokkal jobban, mint bármilyen absztrakt spekulációnak,
nem agyalva ki más felelősséget, mint amelyre lelkiismeretünk figyelmeztet.
Nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy képesek vagyunk szeretni, barátkozni,
együttérezni, szimpatizálni és elnézni. Ellenkezőleg: ki kell szabadítanunk em-
berségünk ezen alapvető dimenzióit a „magán" száműzetésből, s el kell fogad-
nunk őket az értelmes emberi együttlét eredeti kiindulópontjaként.
Tudom, mindez nagyon általánosan hangzik, határozatlanul és nem túl reáli-
san, de biztosítom önöket, hogy ezek az első pillantásra naiv mondatok a világ
nagyon is konkrét és nem mindig könnyű tapasztalásából fakadnak, s ha sza-
bad így mondanom: tudom, mit beszélek.
A személytelen hatalom élcsapata, amely az irracionalitás ösvényén rángatja
végig a világot, az egyik oldalon a letarolt természettel, a másik oldalon pedig
pusztításának egyéb nyomaival, napjaink totalitárius rezsimjeiből áll. Lehetet-
len semmibe venni őket, vagy magyarázatot találni számukra; fejet hajtani előt-
tük, netalán elfogadni azt a módot, ahogy ők játsszák a játékot, ekként válva
hozzájuk hasonlóvá. Meggyőződésem, hogy akkor fordulhatunk legjobban ve-
lük szembe, ha előítélet nélkül tanulmányozzuk őket, tanulván tőlük, miköz-
ben radikális másságunkkal állunk nekik ellen, az általuk legegyértelműbben
megtestesített rossz ellen, amely mind enütt lakozhat, még bennünk is. Ez t a
rosszat kevésbé veszélyeztetik az erre "vagy arra az államra irányított rakéták,
mint a tagadásukra irányuló eltökéltségeink, az emberek visszatérése önmaguk-
hoz és a világért való felelősségükhöz. A totalitarizmus elleni legjobb védeke-
zésmód kisöprűzni azt lelkünkből, sajit körülményeink közül, országunkból:
száműzni a jelenkori emberiségből. A t otalitárius rezsimekben szenvedők szá-
mára legjobb szembesíteni a totalitárius rendszer képezte rosszat azzal, amiből
erejét nyeri, amiből „élcsapata" táplálkozik.
Ha nincs semmi, aminek a totalitarisztikus rezsim élcsapata vagy szélsőséges
kinövése lehet, akkor nincs is alapja. A reaffirmált emberi felelősségérzet leg-
természetesebb akadálya minden felelőtlenségnek. Példának okáért: amennyi-
ben a haladó világ szellemi és technológiai potenciáljai csakugyan felelősségtel-
jesen terjedenek, nem csupán a profit: önző érdekeinek megfelelően, akkor
meggátolhatjuk azok felelőtlenül gyilkos fegyverekké való válását. Nyilvánva-
lóan több értelme van az okokkal foglallkozni, mint az okozatokkal, különben
szabály szerint az egyetlen lehetséges válasz ugyanolyan erkölcstelen eszkö-
zökkel élni. Ennek az útnak a követése a felelőtlenség rákfenéjének terjesztését
jelenti, pontosan annak a méregnek a termelését, amelyet a totalitarizmus táp-
lálékként fogyaszt.
Én az „antipolitikus politika"-: szorgalmazom: ez a politika nem a hatalom
és a manipuláció technológiája, a hasznosság művészetének emberek feletti ki-
bernetikus uralkodása, hanem olyan po litika, amelyik az értelmes élet keresé-
sének és elérésének egyik lehetséges ú tja, annak védelmezője és szolgája. A
gyakorlati erkölcs politikájáért szállok síkra, az igazság szolgálatában állóért,
azért, amelyik lényegbevágóan emberi, felebarátainkkal emberhez méltó mér-
tékben törődő. Feltételezem, hogy ez ol yan megközelítés, amely mai világunk-
ban végletesen gyakorlatiatlan és a mindennapi életben nehezen alkalmazható.
Ennek ellenére jobb alternatívát nem ismerek.
Amikor elítéltek és a büntetésemet kellett letöltenem, közvetlenül tapasztal-
tam a nemzetközi szolidaritás fontosságát és jótékony hatását. Sosem szűnök
meg hálás lenni érte. Mégsem gondolom , hogy mi, akik az igazság proklamálá-
sára vágyunk, körülményeink közt aszimmetrikus helyzetben vagyunk, csak
nekünk kell segítségért kiáltanunk és el várnunk a segítséget anélkül, hogy ké-
pesek volnánk jómagunk is segítséget ny/újtani abba az irányba, amerről mások
segélykiáltása érkezik.
Meggyőződésem szerint az, amit a sziovjet tömbben „eltérő vélemény"-nek
neveznek, specifikusan modern tipasztalat, sajátos élettapasztalat az elember-
telenedett hatalom bástyafokán. Mint il yennek, az eltérő véleménnyel rendel-
kezőnek meg kell ragadnia az alkalmat, mi több feladata is, hogy elgondolkod-
jék felette, tanúskodjék róla, és továbbadja ezt a tapasztalatot azoknak a sze-
rencsés helyzetben lévőknek, akik azt a saját bőrükön nem érzik. így szá-
munkra is bizonyosan adódik alkalom valamiképp segíteni a rajtunk segítők-
nek - mélyen osztozva közös érdekünkben, az egész emberiség érdekében.
Az egyik fundamentális tapasztalat szerint az antipolitikus politika lehet-
séges és hatékony is lehet, bár természeténél fogva hatása nem számítható
ki előre. Egy azonban biztos, hogy egészen más effektussal bír, mint amilyent
a nyugatiak politikai sikernek tekintenek. Ez az effektus rejtett, nem egyenes,
hosszan tartó és nehezen mérhető. Gyakorta csupán a szociális tudat lát-
hatatlan régióiban tartózkodik, ennélfogva szinte lehetetlen meghatározni,
milyen mértékben járul hozzá - ha egyáltalában hozzájárul - a szociális fej-
lődéshez.
Mindemellett egyre inkább látható - véleményem szerint itt egy lényeges és
egyetemes jelentőségű tapasztalatról van szó - , hogy egyetlen egy, első pillan-
tásra erőtlennek tűnő személynek, aki képes teli torokból kiáltani az igazság
szavát, s képes állni is mögötte, meglepően nagyobb hatalma van, még ha for-
mális polgárjogától megfosztottan is, mint a névtelen szavazók ezreinek. Egyre
nyilvánvalóbb, hogy még a mai világban is, különösképp ezen a kimagasló bás-
tyafokon, ahol a szél élesebben borotvál, szembe lehet állítani a személyes ta-
pasztalatot és a természetes világot az „ártatlan" hatalommal, felfedni álnoksá-
gát, miként azt cselekedte a Gulág-szigetcsoport szerzője. Ugyszint nyilvánva-
ló, hogy az igazság és erkölcsiség új kiindulópontul szolgálhat a politika szá-
mára, még a mai nap is vitathatatlan politikai erővel rendelkezhet. Egy magá-
nyos, bátor tudós figyelmeztető szava, akit valahol vidéken tartanak ostrom-
gyűrűben, miközben terrorizálására nógatják a közösséget, amelyben él, egy
ilyen ember bátor szava átrepülheti az óceánt és a világ hatalmasainak lelkiis-
meretéhez fordulhat sokkalta tisztábban, mint azt a felfogadott, önmagukért
szóló szóvivők ezerfőnyi hada teheti. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az olyan
egyéni kategóriáknak, mint a jó és rossz, még mindig van egyértelmű jelenté-
sük, és bizonyos körülmények közt képesek megrengetni a látszólag rendíthe-
tetlen hatalmat katonáival együtt, beleértve rendőreit és bürokratáit is. Világos,
hogy a politika semmiképp sem maradhat politizálásért fizetett emberek ügye,
s hogy egy egyszerű villanyszerelő, ha helyén van a szíve, ha nem fél és tisztel
valamit, ami őt transzcendentálja és feloldozza, kihatással lehet nemzete törté-
nelmének alakulására.
Igen, az anti-politikus politika lehetséges. Az „alulról jövő" politika, a népek
politikája, nem pedig az apparátusé. A szívből, nem pedig a tézisekből fakadó
politika. Nem véletlen, hogy e reményteli tapasztalat éppen itt élendő meg,
ezen a zord mellvéden. A sivár „köznapiság" körülményei közt előbb le kell
buknunk a kút mélyére, csak aztán pillanthatjuk meg a csillagokat.
Amikor a Charta 77-ről írt, Jan Patocka a „felrázottak szolidaritásáéról be-
szélt. Patocka azokra gondolt, akik ellen mertek állni a személytelen hatalom-
nak, egyetlen rendelkezésükre álló eszközükkel szegülve szembe: a saját em-
berségükkel. Vajon a távlatos és szebb jövő nem olyasmire utal-e, mint a felrá-
zottak internacionális közössége, amelyik országhatárokat semmibe véve, poli-
tikai rendszereket és hatalmi tömböket úgyszintén, a hagyományos, magas po-
litika játékán kívül létezve, kinevezésekre és titulusokra fittyet hányva majd
igazi politikai erőt próbál kovácsolni a hatalom technikusai által olyannyira ki-
nevetett jelenségből - az emberi lelkiismeretből.
Balázs Attila fordítása
Jegyzetek
1
Václav Bëlohradsky: Krize Eschatologie Neosobnosti (The Crisis in the Eschatology
of the Impersonal), London, 1982.
2
A szerk. megj.: Havelnek a békemozgalmi párbeszédhez való fontos hozzájárulását
Jan Kavan és Zdena Tomin tárgyalja a Prágai hangok című kötetben (London,
1983). Havel legjelentősebb esszéje erre a témára Az elhallgatás anatómiája.
Kelet-európai disszidensek és a békemozgalom Nyugaton. Megjelent Stock-
holmban, 1985-ben, továbbá Londonban, 1987-ben
3
Jan Patocka: Kacifské Eseje, München, 1980; franciául: Essais hérétiques, Párizs, 1981.
Rezime
Antipolitička politika
„Baš kao što savremeni prirodni naučnici odbijaju da uzmu stvarno ljudsko biće za
predmet živog iskustva sveta, tako, sve očiglednije to čine i moderna država i moderna
politika.
Nesumnjivo je da ovaj proces anonimizacije i depersonalizacije moći i njene redukcije
u puku tehnologiju vladanja i manipulisanja ima hiljade maski, varijanti, i izraza. (...)
Sistem, ideologija i aparat su nas lišili - i vladare i podanike - svesti, prirodnog razu-
mevanja i prirodnog govora, a time naše stvarne ljudskosti. Države postaju sve više na-
lik mašini; ljudi su preobraženi u statiste, kao glasači, proizvođači, potrošači, pacijenti,
turisti ili vojnici. U politici su dobro i zlo, kategorije prirodnog sveta - te otuda zastare-
li, istrošeni ostaci prošlosti - izgubili svako apsolutno značenje; isključivi metod politi-
ke jeste kvantifikabilni uspeh. Moć je a priori nedužna, budući da nije izrasla iz sveta u
kome reči poput krivice i nedužnosti zadržavaju svoje značenje. (...)
Meni se čini, da se svi mi, Istok i Zapad, suočavamo sa jednim fundamentalnim zadat-
kom, iz kojeg treba da slede svi ostali. Taj zadatak jeste pružanje otpora - budno, pro-
mišljeno i pažljivo, ali u isto vreme uz potpunu predanost, na svakom koraku i svugde -
iracionalnom momentu bezimene, bezlične i nečovečne moći: moći Ideologija, Sistema,
Aparata, Birokratija, Izveštačenih jezika i Političkih slogana. Moramo pružiti otpor nji-
hovom kompleksnom i u potpunosti otudujućem pritisku, bilo da uzimaju obličje po-
trošnje, reklame, represije, tehnologije ili klišea - jer su to sve rođena braća fanatizma i
izvori totalitarne misli. Mi moramo da crpimo svoje standarde iz našeg prirodnog sveta,
ne mareći za podsmeh, i reafirmisati njegovu poreknutu validnost. Moramo da poštuje-
mo sa poniznošću mudrosti granice tog prirodnog sveta i misteriju koja leži iza tih gra-
nica, dozvoljavajući da tamo postoji nešto u poretku Bića što očigledno prevazilazi sve
naše kompetencije. (...)
Ja sam naklonjen 'antipolitičkoj politici': to je politika koja nije što i tehnologija vlasti
i manipulacije, kibernetika vladanja ljudima ili veština korisnosti, upotrebljivosti, već
politika kao jedan od puteva traganja i dosezanja smislenih života, njihove zaštite i slu-
ženja im. Ja sam sklon politici kao praktičnoj moralnosti, kao služenje istini, kao suštin-
ski humana i humano odmerena briga za naše bližnje, za ljudsku sabraću. To je, pretpo-
stavljam, pristup koji je u ovom svetu krajnje nepraktičan i teško primenjiv u svakod-
nevnom životu. Ipak, ja za bolju alternativu ne znam" - veli autor.
Prevod sa engleskog: Mirko Gotesman
Summarry
Anti-Political Politics
"Just as the modern natural scientists set aside the actual human being as the subject
of the lived experience of the world, so, ever more evidently, do both the modern state
and modern politics.
To be sure, this process of anonymization and depersonalization o f power, and its re-
duction to a mere technology of rule and manipulation, has a thousand masks, variants
and expressions. (...)
System, ideology and apparat have deprived us - rulers as well as ruled - of our cons-
cience, our natural understanding and natural speech and, with thes;e, of our actual hu-
manity. States grow ever more machine-like; people are transformed into casts of ext-
ras, as voters, producers, consumers, patients, tourists or soldiers. In politics, good and
evil, categories of the natural world - and therefore obsolete remnants of the past - lose
all absolute meaning; the sole method of politics is quantifiable success. Power is a prio-
ri innocent because it does not grow from a world in which words like guilt and inno-
cence retain their meaning. (...)
It seems to me that all of us, East and West, face one fundamental task from which all
else should follow. That task is one of resisting - vigilantly, thoughtfully and attentive-
ly, but at the same time with total dedication, at every step and everywhere - the irratio-
nal momentum of anonymous, impersonal and inhuman power: thie power of Ideolo-
gies, Systems, Apparats, Bureaucracy, Artificial languages and Political Slogans. We
must resist its complex and wholly alienating pressure, whether it takes the form of con-
sumption, advertising, repression, technology, or cliche - al of which are the blood
brothers of fanaticism and the wellspring of totalitarian thought. We must draw our
standards from our natural world, heedless of ridicule, and reaffirmi its denied validity.
We must honour with the humilitiy of the wise the bounds of that natural world and the
mystery which lies beyond them, admitting that there is someth:ing in the order of
Being which evidently exceeds all our competence. (...)
I fabour 'anti-political polities': that is, politics not as the technology of power and
manipulation, of cybernetic rule over humans or as the art of the useful, but politics as
one of the ways of seeking and achieving meaningful lives, of protecting them and ser-
ving them. I favour politics as practical morality, as service to the truth, as essentially
human and humanly measured care for our fellow-humans. It is„ I presume, an ap-
proach which, in this world, is extremely impractical and difficult too apply in daily life.
Still, I know no better alternative" - says the author.
Monday, November 30, 2020
How Your Playboy Centerfold Sausage Is Made
It's not enough to make the cut to be a Playboy
centerfold. Your nipples also have to be the right sort of pointy. Your
butt has to have a "better curve." Enter Photoshop. Here, a rare view
into the process. It's "The Year Of The Rabbit" at Christie's, which has put up for auction an array of Playboy memorabilia. The most interesting are the copies of Playboy
centerfolds from the 1990s and early 2000s that are marked up by
editors and the art department — and subjected to a panel that grades
them with a composite score. Having
made it this far, just about all of the centerfolds scored in the late
80s. But Lauren Hill, the Playmate of the month in February 2001 and
seen here, got
somewhat harsher commentary: "'OK but nothing special. There is nothing
going on in the face + eyes." The scrawls on Hill's photo also found
her nipples lacking and suggested her stomach be slimmed.
The nipples of Angel Lynn Boris, July Playmate of the Month in 1996, were also unacceptably pert, with a circle around her nipple appearing to lead to "soften."
The
greatest offenses among actual female flesh: Pubic hair stubble, veins,
and the model's actual faces, which were frequently marked with the
demand to "soften." Stretch marks on breasts were also offensive, as
Ulrica Ericsson, November Playmate of the month in 1996, would have learned by seeing hers called out.
So were nearly invisible stretchmarks on Brande Roderick's butt, which were circled with the annotation, "Kill stretch lines."
Did you know that breasts can be
"too rough"? The Playmate of the month in October 1998 is proof. Also
in this photo, our favorite command: "Better curve to butt."
It's
not that post-production is always terrible — the models likely
appreciated that the stray hairs and odd shadows were edited out. ("Kill
single hair that touches cigar," is an example of this). But the
message is clear: even after a genetic bounty, all-but-certain plastic
surgery and dieting, good lighting, a pro-photographer, and dozens of
shots, even the fantasy woman is not fantastic enough. Ironically, it's
that mentality, and its cookie-cutter sexual sensibility, that's helped
make Playboy irrelevant in the years since. Here,
a few more screengrabs, with comments that are only partially legible.
(Bonus: A mostly uncriticized Kelly Wearstler). Did we miss any good
ones? Let us know."
Kill veins" sounds rather painful.
Melissa Holliday, you aren't dream girl material until those unsightly abdominal lines disappear.
Hey look, it's celebrity interior designer Kelly Wearstler, aka September Playmate of the Month,
1993.
Sorry, Shauna Sand, I'm too distracted by your large pores to look at your boobs.
Wednesday, November 25, 2020
President Trump, Explain to the American People That Survival of the Republic Is at Stake
The republic had been failing for nearly half a century. The great capital city was riven by factions. Graft and corruption were rife. Political opponents were subjected to violence in the streets. Elections were decided by intimidation and bribed electors.
The traditions that held the country together for centuries hung by a thread. Dynasties see-sawed.
Finally, two mighty opposing forces faced each other across a river.
And then Julius Caesar crossed the Rubicon.
“Alea iacta est,” he said—the die is cast—and the fate of the Roman Republic was suddenly hanging in the balance.
Karl Marx, the avatar of modern evil, liked to say that history repeats itself, the first time as tragedy, the second time as farce. As another cliché has it, history doesn’t repeat but it sometimes rhymes. But there is nothing farcical about the American political situation at the moment, nor anything particularly lyrical.
President Donald Trump and the forces of real change in contemporary politics are now locked in a death struggle with the Permanent Bipartisan Fusion Party, the unholy alliance of radical Democrats and milquetoast Republicans who have profited mightily from the business-as-usual of Washington practically since Eisenhower left office in 1961.
All Americans who care about the Constitution should wish him well, even if they cannot wish him success.
Political Crisis
Trump’s media-asserted defeat three weeks ago, and his adamant conviction that the election was stolen from him by a perfect storm of unnecessarily liberalized changes to voting laws, traditional big-city Democrat political operations, finagled voting machines, statistical improbabilities, ballots of uncertain provenance, and actual vote-changing—all alleged at this point and not yet proven—have caused one of the biggest political crises in U.S. history.
The president’s refusal to back down and concede defeat while adhering to the only norms that count—his rights under our constitutional, republican form of government—has brought him nothing but criticism from the PBFP, which was stung by his surprise victory in 2016 and has spent the past four years trying to ensure a black swan event like that will never happen again—by any means necessary.
Why don’t you just play nice, accept the verdict, and give up? they insist.
This is rich coming from those who refused to accept the outcome of 2016, proclaimed themselves the “resistance,” and have been waging guerrilla warfare against Trump and his voters ever since. Democrats and their partisans have concocted the “Russian collusion” hoax and the imaginary Ukrainian impeachment; some have resorted to violence, such as the armed attack on Republican solons in 2017 by a disaffected Democrat that left Rep. Steve Scalise seriously wounded.
As Caesar was as he returned to Italy, the president and his family have been constantly threatened with lawsuits both private and public, and have been subjected to other ruinous fantasies. And all in the name of a “higher loyalty.”
Beleaguered from the start in his own White House, it’s taken Trump the better part of his first term to wrap his arms around the magnitude of the task the American people assigned to him four years ago: draining the Swamp. Obama holdovers abounded; outright saboteurs such as James Comey weren’t cashiered quickly enough. Even ostensible allies, such as the hapless Attorney General Jeff Sessions, contributed to the misery. With friends like these …
Fight to the End
And so now, with time running out, Trump is fighting a rearguard battle to save, if not his presidency, then the country’s basic law. As president, he swears the most public oath imaginable to preserve, protect, and defend the Constitution as he sees it. Whether by so doing serves his own immediate interests is beside the point.
What, exactly, is the Democrat-Media complex arguing? That electoral fraud never happens? That because it happens (as it has for more than 150 years) in the poorer precincts of the big cities, the reason must be their all-purpose bugbear, “racism”? That we shouldn’t care about electoral fraud at all?
So far, so predictable. But what are we to make of the lawyers who argue with a straight face and a legalistic mind that the remedy—in its most extreme form, throwing out the results of the popular vote in certain precincts or even states—must be weighed against whether the amount of provable fraud was dispositive? How much fraud are they willing to tolerate? Short-sighted to a fault, all they can see is trees, and never the forest.
That way, however, lies anarchy—and Trump must call his antagonists’ bluff. What Trump, like Caesar, understands is that he can’t back down from this fight, even should he wish to. During his long campaign in Gaul, Caesar made it a point never to retreat; on one occasion when even the famed 10th Legion temporarily broke ranks during a battle, the chagrined legionaries asked their commander to decimate their ranks for cowardice. (Caesar refused.)
Trump similarly grasps that to stand down now, even in the face of overwhelming opposition—some of it coming from within his own ranks—would spell an ignominious end to his presidency and demoralize his voting legions. To leave an open question of whether our porous and multifarious systems of voting are easily manipulated and therefore untrustworthy would be to do the nation a great disservice.
As we’ve seen throughout the past four years, appeasement doesn’t work. No matter what the duly elected president of the United States did, there was no satisfying the rabid left and its media lackeys, short of Trump’s expulsion from office, however effected.
And so they mounted one of the strangest counter-campaigns in U.S. political history, rigging their nomination process to spit forth a superannuated, lifelong political hack rushing headlong into his embarrassing dotage and installing as his vice president the dangerous woman they really wanted to head their ticket, but who couldn’t garner any support during the primaries. It’s a breathtakingly cynical ploy, and a stain on American political history should it succeed.
So please, Mr. President, fight all the way to the end. Until these cases get to court—the big one, located right behind the Capitol—and your augments can be heard over the talking heads and the chattering classes, go on national television and explain to the American people what the stakes really are: not your political survival, but the survival of the Republic itself under a Constitution the left increasingly and openly despises.
Call it a Thanksgiving fireside chat. You still have the bully pulpit. Use it. And then let the evidence be seen and the judgments—both political and historical—rendered. Roll the dice.
Michael Walsh is the editor of The-Pipeline.org and the author of “The Devil’s Pleasure Palace” and “The Fiery Angel,” both published by Encounter Books. His latest book, “Last Stands,” a cultural study of military history from the Greeks to the Korean War, will be published in December by St. Martin’s Press.
Views expressed in this article are the opinions of the author and do not necessarily reflect the views of The Epoch Times.
Subscribe to:
Posts (Atom)