Life And Death in Shanghai

July 9, 1987

Nien Cheng spoke about her book, Life And Death in Shanghai. The book is about her imprisonment during the Chinese Cultural Revolution. She answered questions from the audience.

social irresponsibility

“[John] von Neumann gave me an interesting idea: that you don’t have to be responsible for the world that you’re in. So I have developed a very powerful sense of social irresponsibility as a result of von Neumann’s advice. It’s made me a very happy man ever since. But it was von Neumann who put the seed in that grew into my active irresponsibility!” — Richard Feynman

He expands on this in Christopher Sykes’ No Ordinary Genius (1994):

“I got the idea of ‘active irresponsibility’ in Los Alamos. We often went on walks, and one day I was with the great mathematician von Neumann and a few other people. I think Bethe and von Neumann were discussing some social problem that Bethe was very worried about. Von Neumann said, ‘I don’t feel any responsibility for all these social problems. Why should I? I’m born into the world, I didn’t make it.’ Something like that. Well, I’ve read von Neumann’s autobiography and it seems to me that he felt perpetually responsible, but at that moment this was a new idea to me, and I caught onto it. Around you all the time there are people telling you what your responsibilities are, and I thought it was kind of brave to be actively irresponsible. ‘Active’ because, like democracy, it takes eternal vigilance to maintain it — in a university you have to perpetually watch out, and be careful that you don’t do anything to help anybody!”

Hans Bethe:

“Feynman somehow was proud of being irresponsible. He concentrated on his science, and on enjoying life. There are some of us — including myself — who felt after the end of the Second World War that we had a great responsibility to explain atomic weapons, and to try and make the government do sensible things about atomic weapons. … Feynman didn’t want to have anything to do with it, and I think quite rightly. I think it would be quite wrong if all scientists worked on discharging their responsibility. You need some number of them, but it should only be a small fraction of the total number of scientists. Among the leading scientists, there should be some who do not feel responsible, and who only do what science is supposed to accomplish.”

Marvin Minsky:

“I must say I have a little of this sense of social irresponsibility, and Feynman was a great inspiration to me — I have done a good deal of it since. There are several reasons for a scientist to be irresponsible, and one of them I take very seriously: people say, ‘Are you sure you should be working on this? Can’t it be used for bad?’ Well, I have a strong feeling that good and bad are things to be thought about by people who understand better than I do the interactions among people, and the causes of suffering. The worst thing I can imagine is for somebody to ask me to decide whether a certain innovation is good or bad.”

Medal of Honor – John R. Fox Sacrificed Himself by Deliberately Calling an Artillery Strike on his Own Position

• INSTANT ARTICLES
• WORLD WAR II

Jun 5, 2017 William Mclaughlin

John Robert Fox was an American soldier who was killed in action when he deliberately called artillery fire on his own position after his position was overrun. By sacrificing himself, he succeeded in defeating a German attack in northern Italy during World War II. He was posthumously awarded the Medal of Honor in 1997, for willingly sacrificing his life.

Fox was born in Cincinnati, Ohio on May 18th, 1915, and attended Wilberforce University, participating in ROTC under Aaron R. Fisher and graduating with a commission as a second lieutenant in 1940. He was just 29 years old when he called artillery fire on his position the day after Christmas in 1944, for which he was first posthumously awarded the Distinguished Service Cross in 1982. It was more than fifty years after his death before Fox was finally awarded the Medal of Honor. After being repatriated, his body was buried in Colebrook Cemetery in Whitman, Massachusetts.

Soldiers of the 92nd Infantry Division with a captured German soldier.

In the early 1990s, it was determined that during and immediately after WWII African-American soldiers had been denied consideration for the Medal of Honor solely because of their race. Seven African-American soldiers had their Medals upgraded in January 1997 to the Medal of Honor; First Lieutenant Fox was one of them.

The 92nd Infantry Division (colored), also known as the Buffalo Soldiers, was a segregated African-American division that fought on the Italian Front during World War II. First Lieutenant John R. Fox was assigned to the 366th Infantry Regiment.

In December 1944, American troops had been forced to withdraw from the Italian village of Sommocolonia when the Germans overran them. Fox volunteered to stay behind as part of a small forward observer party. From his position on the second floor of a house, Fox directed defensive artillery fire.

The Germans were in the open in the streets and attacking in strength, vastly outnumbering the small group of American soldiers. Lieutenant Fox radioed in to have the artillery fire adjusted closer to his position, then radioed again to have the shelling moved even closer. The soldier receiving the message was stunned since that would bring the deadly artillery fire right on top of Lieutenant Fox’s position; he would surely be killed.

When Fox was told this, he replied, “Fire it.”

‘That last round was just where I wanted it, the young lieutenant reported. “Bring it in 60 yards more.”

The receiving operator thought Fox was mistaken – the order would train the full fire of up to 75 heavy caliber artillery guns directly on Fox’s position.

Fox confirmed the order: “There’s more of them than there is of us.”

Seconds later the bombardment began. And within minutes, hundreds of shells had hit the target. Each one powerful enough to blast the house and its occupants into oblivion.

Memorial to Medal of Honor recipient John R. Fox in the woods and ruins above Sommocolonia, Italy. – By Lief Fenno – CC BY-SA 4.0

In the end, the artillery strikes forced the Germans to delay their advance through the town. This gave the American soldiers time to reorganize and launch a counterattack which allowed them to retake the town from German control.

When the soldiers went to recover the body of Lieutenant Fox and the eight Italian soldiers who’d been killed as well, they also found the bodies of about 100 German soldiers around the wreckage.

Medal of Honor citation

For his “gallant and courageous actions, at the supreme sacrifice of his own life,” Fox was posthumously awarded the Medal of Honor. His widow, the former Arlene Marrow of Brockton, Massachusetts, received his medal from President Bill Clinton in a White House ceremony on January 13, 1997.On that day, Clinton also awarded the medal to six other previously neglected African-American World War II veterans, including Vernon Baker, who was the only one living when awarded.

“For extraordinary heroism against an armed enemy in the vicinity of Sommocolonia, Italy on 26 December 1944, while serving as a member of Cannon Company, 366th Infantry Regiment, 92d Infantry Division. During the preceding few weeks, Lieutenant Fox served with the 598th Field Artillery Battalion as a forward observer. On Christmas night, enemy soldiers gradually infiltrated the town of Sommocolonia in civilian clothes, and by early morning the town was largely in hostile hands. Commencing with a heavy barrage of enemy artillery at 0400 hours on 26 December 1944, an organized attack by uniformed German units began. 

The Medals of Honor awarded by each of the three branches of the U.S. military, and are, from left to right, the Army, Coast Guard, Navy, Marine Corps and Air Force.

Being greatly outnumbered, most of the United States Infantry forces were forced to withdraw from the town, but Lieutenant Fox and some other members of his observer party voluntarily remained on the second floor of a house to direct defensive artillery fire. At 0800 hours, Lieutenant Fox reported that the Germans were in the streets and attacking in strength. He then called for defensive artillery fire to slow the enemy advance. As the Germans continued to press the attack towards the area that Lieutenant Fox occupied, he adjusted the artillery fire closer to his position. Finally, he was warned that the next adjustment would bring the deadly artillery right on top of his position. 

After acknowledging the danger, Lieutenant Fox insisted that the last adjustment be fired as this was the only way to defeat the attacking soldiers. Later, when a counterattack retook the position from the Germans, Lieutenant Fox’s body was found with the bodies of approximately 100 German soldiers. Lieutenant Fox’s gallant and courageous actions, at the supreme sacrifice of his own life, contributed greatly to delaying the enemy advance until other infantry and artillery units could reorganize to repel the attack. 

His extraordinary valorous actions were in keeping with the most cherished traditions of military service, and reflect the utmost credit on him, his unit, and the United States Army.”

Politics & Policy Obamagate Is Not a Conspiracy Theory

By David Harsanyi

May 12, 2020 5:46 PM

President Obama at a White House press conference in 2016. (Carlos Barria/Reuters)

There’s no reason to ignore the mounting evidence that Obama administration officials were corrupt in their handling of the Trump–Russia investigation.

Those sharing #Obamagate hashtags on Twitter would do best to avoid the hysterics we saw from Russian-collusion believers, but they have no reason to ignore the mounting evidence that suggests the Obama administration engaged in serious corruption.

Democrats and their allies, who like to pretend that President Obama’s only scandalous act was wearing a tan suit, are going spend the next few months gaslighting the public by focusing on the most feverish accusations against Obama. But the fact is that we already have more compelling evidence that the Obama administration engaged in misconduct than we ever did for opening the Russian-collusion investigation.

It is not conspiracy-mongering to note that the investigation into Trump was predicated on an opposition-research document filled with fabulism and, most likely, Russian disinformation. We know the DOJ withheld contradictory evidence when it began spying on those in Trump’s orbit. We have proof that many of the relevant FISA-warrant applications — almost every one of them, actually — were based on “fabricated” evidence or riddled with errors. We know that members of the Obama administration, who had no genuine role in counterintelligence operations, repeatedly unmasked Trump’s allies. And we now know that, despite a dearth of evidence, the FBI railroaded Michael Flynn into a guilty plea so it could keep the investigation going.

What’s more, the larger context only makes all of these facts more damning. By 2016, the Obama administration’s intelligence community had normalized domestic spying. Obama’s director of national intelligence, James Clapper, famously lied about snooping on American citizens to Congress. His CIA director, John Brennan, oversaw an agency that felt comfortable spying on the Senate, with at least five of his underlings breaking into congressional computer files. His attorney general, Eric Holder, invoked the Espionage Act to spy on a Fox News journalist, shopping his case to three judges until he found one who let him name the reporter as a co-conspirator. The Obama administration also spied on Associated Press reporters, which the news organization called a “massive and unprecedented intrusion.” And though it’s been long forgotten, Obama officials were caught monitoring the conversations of members of Congress who opposed the Iran nuclear deal.

What makes anyone believe these people wouldn’t create a pretext to spy on the opposition party? If anyone does, they shouldn’t, because on top of everything else, we know that Barack Obama was keenly interested in the Russian-collusion investigation’s progress.

NOW WATCH: 'Trump Tells Graham To Investigate Obama'

In her very last hour in office, national-security adviser Susan Rice wrote a self-preserving email to herself, noting that she’d attended a meeting with the president, Deputy Attorney General Sally Yates, FBI director James Comey, and Vice President Joe Biden in which Obama stressed that everything in the investigation should proceed “by the book.”

Did high-ranking Obama-administration officials not always conduct such investigations “by the book”? It is curious that they would need to be specifically instructed to do so. It is also curious that the outgoing national-security adviser, 15 minutes after Trump had been sworn in as president, would need to mention this meeting.

None of this means that Obama committed some specific crime; he almost assuredly did not. In a healthy media environment, though, the mounting evidence of wrongdoing would spark an outpouring of journalistic curiosity.

“But,” you might ask, “why does it matter, anymore?” Well, for one thing, many of the same characters central to all this apparent malfeasance now want to retake power in Washington. Biden is the Democratic Party’s presumptive presidential nominee, he’s running as the heir to Obama’s legacy, and he was at that meeting with Rice. He had denied even knowing anything about the FBI investigation into Flynn before being forced to correct himself after ABC’s George Stephanopoulos pointed out that he was mentioned in Rice’s email. It’s completely legitimate to wonder what he knew about the investigation.

Skeptics like to point out that the Obama administration had no motive to engage in abuse, because Democrats were sure they were going to win. Richard Nixon won 49 states in 1972. His cronies had no need to break into the DNC’s offices and touch off Watergate. But as the FBI agents involved in the case noted, they wanted to have an “insurance policy” if the unthinkable happened.

In 2016, the unthinkable did happen, and we’re still dealing with the fallout four years later. We don’t know where this scandal will end up, but one doesn’t have to be a conspiracy theorist to wonder.

David Harsanyi is a senior writer for National Review and the author of First Freedom: A Ride through America’s Enduring History with the Gun.  @davidharsanyi
170

Úgy akart meghalni, mint a prágai fiú

Add caption

Tóth-Szenesi Attila 

2020.05.14. 23:29

Ötven évvel ezelőtt gyújtotta föl magát Brassóban, a kommunista pártház előtt a 29 éves Moyses Márton. Az erdélyi magyar fiatalembernek az 56-os forradalom alatt elhangzott kijelentéseiért, egy sikertelen határátlépési kísérletért, verseiért, magánlevelezésének tartalmáért kellett éveket a Securitate börtöneiben tölteni. Kiszabadulása után már soha nem tudott normális életet élni.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kelet-európai tiltakozások egyik megrendítő formája volt az önégetés. 

Jan Palach prágai egyetemistát szokás az első helyre tenni, aki a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásul 1969. január 16-án felgyújtotta magát a Vencel téren. Pedig a kelet-európai tiltakozások sorában nem ő, hanem a lengyel Ryszard Siwiec volt az első néhány hónappal korábban. Az 59 éves könyvelő Varsó legnagyobb stadionjában 100 ezer néző előtt, élő adásban gyújtotta fel magát, szintén a csehszlovákiai szovjet (és magyar, bolgár, lengyel, keletnémet) bevonulás ellen tiltakozva.

Palach és Siwiec példaképe is Thích Quảng Đức volt, egy vietnámi mahájána buddhista szerzetes, aki 1963-ban Saigon forgalmas belvárosában gyújtotta fel magát a buddhistákat elnyomó  dél-vietnámi  rezsim ellen tiltakozva. A képek bejárták a világsajtót.

Kapcsolódó

Szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek

Előző nap még koncertre akart menni, másnap a Múzeumban felgyújtotta magát, hogy így tiltakozzon a szovjetek ellen: egy 16 éves fiú 50 éve fáklyaként akart utat mutatni az országnak, a halálos ágyán tartóztatták le. Megnéztük Bauer Sándor állambiztonsági aktáit.

A keleti blokkban Palach önégetése kapta a legnagyobb figyelmet, a halála utáni egy-két évben – bár a politikai motiváció egy sor esetben nem volt kimutatható – vagy harmincan akartak önégetéssel véget vetni életüknek. Köztük volt két magyar, Bauer Sándor ipari tanuló, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén gyújtotta föl magát, és az erdélyi Moyses Márton. Róla szól ez a a történet.

Jan Palachra emlékezők a prágai Károly Egyetemen, ahonnan a koporsóját vitték temetésre 1969. január 25-én

Fotó: Gerard Leroux / AFP

Meghalni engedték haza

„Azt mondta, úgy akar meghalni, mint a prágai fiú.” Moyses Márton húga, Éva nyilatkozta ezt Benkő Levente Bűn volt a szó című könyvében. Mártont meghalni engedték ki a kórházból, miután testének kétharmada megégett. Az önégetése után három hónappal a veséje felmondta a szolgálatot. Éva így mondta el az utolsó óra történetét:

Halála előtt egy órával még szépen beszélgettünk, kérte a bocsánatot tőlem, hogy ilyen nagy bajt okozott nekem, kért, hogy bocsássak meg neki... Egyszer csak lehunyta a szemét, egy nagyot sóhajtott, és vége volt...

Kicsoda volt Moyses Márton, és hogyan került olyan helyzetbe 29 évesen, hogy ne lásson más kiutat, mint az öngyilkosságnak ezt az iszonyatos módját?

Iskolából napszámba

Moyses 1941-ben született az egy évvel korábbi második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerült Sepsiszentgyörgyön egy adótisztviselő apa és egy háztartásbeli anya gyermekeként. Két évvel később Nagyajtára költöztek, aztán a háború végén bekövetkezett az a tragédia, ami az egész család sorsát megváltoztatta. Egy kórházi kezelés alatt az ápolónővér a kórteremben fekvő két beteg injekcióját felcserélte. Az apa egy hétig élt még, beszélni már nem tudott, de tudata tiszta volt. Egy papírra leírta a feleségének: „Én evvel meghalok, Piroska neveld fel az árva gyermekeket.” 42 éves volt.

A család nagy nélkülözések közepette élt, az anya hiába kérte, nem kapott nyugdíjat a 26 évi szolgálat után meghalt férje után. Márton még nem volt 14 éves, amikor ő is meghalt. Mártonra és húgára, Évára Piroska nővérük vigyázott, a gyerekek az iskola mellett napszámba jártak dolgozni, hogy legyen mit enniük. 

Moyses Márton kétévesen testvérei, Piroska és Frigyes társaságában. Forrás: Háromszék 2001. / Arcanum adatbázis

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Sorsfordító ötvenhat

Amikor 1960. november 22-én a Securitate emberei letartóztatták az akkor már első éves egyetemista Moyses Mártont, négy vádpontot hoztak fel ellene. És mind a négy kapcsolódott az 1956-os magyarországi forradalomhoz.

A budapesti forradalom kitörésekor a 15 éves Márton Baróton járt középiskolába, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója. A diákok és a tanárok a forradalom lázában égtek, habár nyilvánosan nem volt szabad róla beszélni. Hallgatták a budapesti rádió híreit, este pedig, amikor minden elcsendesedett, a Szabad Európa Rádiót. Az iskolában és a munkahelyeken közben sorra tartották a kommunista gyűléseket, ahol a nyugat-európai imperialisták mesterkedésének állították be a magyarországi eseményeket. A szovjet csapatok november 4-én ugyan leverték a forradalmat, de Moyses Márton és három társa, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjamin, Kovács János úgy érezték, még tehetnek valamit. A tizenéves fiúk fogták magukat, és nekiindultak a Baróttól több száz kilométerre fekvő, szigorúan őrzött román–magyar határnak, hogy a forradalmároknak segítsenek. Józsa és Bíró Debrecenig jutott, ahol helyi családok fogadták be őket, ott éltek és dolgoztak, amikor fél évvel később az ÁVH azonosította, majd visszaküldte őket Erdélybe. A tiltott határátlépésért három-három év börtönbüntetést kaptak.

Valami 56-os dologba keveredett

Moyses és Kovács eltévedt a határon, nem tudtak átjutni, és rövid bolyongás után úgy döntöttek, hazamennek. Moysest a baróti iskolából kicsapták, miután több napig igazolatlanul hiányzott. Mellesleg az iskolában, a tanárokat is beleértve, mindenki tudott a tervükről, mégis úgy tűnt, hogy a Securitate nem érdeklődik a fiúk iránt. Moyses végül még azon az őszön átkerült a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba, ahol senki nem tudott semmi biztosat a frissen érkezett fiúról, csak annyit, hogy valami 56-os dologba keveredett. És a csodájára jártak, mert nemcsak irodalomból volt kitűnő, hanem matematikából is tízest kapott. 

Az eminens Moyses 1959-ben leérettségizett, majd egy évet kihagyott, mert kimerültség miatt az ideggyógyászatra került. A tehetséges diákot felvették a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol 1960. október elsején folytathatta tanulmányait. 

Bolyais diákok 1958-ban. A felső sorban jobbról a hatodik Moyses Márton Forrás: Háromszék 2001. / Arcanum adatbázis

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Négy évvel később jött a Secu

Másfél hónap múlva, több mint négy évvel a magyar forradalom és balul sikerült határátlépési kísérlete után a Securitate letartóztatta a még mindig csak 19 éves fiatalembert. Benkő Levente a rendszerváltás után a kolozsvári katonai törvényszéken betekinthetett a Securitate korabeli dokumentumaiba, nyomozati és peranyagába. Feigl Vladimir szekusszázados a letartóztatást elrendelő parancsában megállapította:

1956 és 1960 között Moyses Márton több ellenséges beszélgetést folytatott különböző polgárokkal az RNK [Román Népköztársaság] több helységében. Ezen beszélgetések során rágalmazta a párt- és az állami szerveket. Súlyosan szidalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert. A fentebb említetteken kívül ellenséges módon pocskondiázta a kommunista sajtót.

A Moyses elleni perben négy főbb vádpont volt: az 1956-os szökése, a forradalom melletti kiállása, csak kéziratban létező versei, valamint a barátjával, Szokoly Elekkel folytatott levelezése.

Idegi tünetekkel

Moysest első fokon – nem másért, mint a kimondott, leírt szóért – hét év szabadságvesztésre ítélték. Ügyvédje a védence idegbetegségére, illetve korai árvaságára hivatkozva fellebbezett. Jogerősen végül, tekintettel az egészségi állapotára, két év szabadságvesztést kapott.

A börtönévek alatt idegi tünetekkel többször kezelték kórházban, egyszer pedig egy cérnaszállal megpróbálta elvágni saját nyelvét. Azt mondta, azért tette, hogy ne tudjanak több vallomást kicsikarni belőle.

Napszám és atomfizika

1962. november 22-én szabadult, de tovább nem tanulhatott, Nagyajtát, ahol húga, Éva viselte gondját, el nem hagyhatta. A helyi mezőgazdasági szövetkezet napszámosaként dolgozott. A hatvanas években visszahúzódó különcként emlékeznek rá a falubeliek. Különös dolgokkal foglalkozott, folklórt gyűjtött, többek között atomfizikai kérdések foglalkoztatták, ez ügyben levelezett is az illetékes román hatóságokkal, de senki nem vette komolyan. Ekkorra már alighanem elvesztette a realitásérzékét. Így vegetálta végig húszas éveit.

A hatvanas évek végén elindította a rehabilitációját, Nagyajtáról azonban továbbra sem mehetett el, és úgy érezte, figyelik. A terve az volt, hogy Brassóban fog gyári munkát keresni, közben beiratkozik az esti egyetemre matematikát tanulni. Végül 1970. február 14-én elfogadták a rehabilitációs kérelmét. Moyses Márton ekkor már egy napja kórházban volt rendkívül súlyos égési sérülésekkel.

Moyses Márton szülőháza Nagyajtán

Fotó: Wikipedia

A végzetes nap

Nagyajtáról sokan jártak be dolgozni a közeli Brassóba. Moyses már a rehabilitálása előtt, 1970 januárjában a téglagyárban talált munkát, az orvosi igazolása rendben volt, az iskolai végzettségéről szóló papírjával kellett visszamennie, hogy munkába állhasson.

Szakképzetlen munkásnak kérte felvételét, nehogy szemet szúrjon a Securitaténak, a személyzetis azonban, amikor meglátta az érettségi bizonyítványát, segédraktárnoknak akarta megtenni. Moyses veszekedni kezdett, nem tudta, hogy időközben már rehabilitálták, csak még az értesítést nem postázták.

Moyses otthagyta az irodát, vett egy liter benzint, a brassói pártszékház előtt a sáljával egy fához kötözte magát, és szembeöntötte magát a benzinnel. Amikor a lángok az arcába csaptak, vélhetően felemelte két kezét, hogy önkéntelenül is védekezzen. Leginkább az arca, nyaka, melle, karjai égtek meg, de úgy, hogy volt, ahol még az inak is kilátszottak.  

1970. május 15-én halt meg, 17-én temették el Nagyajtán.

A megégett ruha története

„Kilencéves voltam, amikor Moyses Márton felgyújtotta magát – mondja Benkő Levente történész, újságíró, aki 2002-ben Bűn volt a szó címmel könyvet írt a szerencsétlen sorsú férfiról. – Egy-két évig mi is Nagyajtán laktunk, én ott születettem, mivel édesapám ott focizott, rendszeresen visszajártunk, emlékszem, amikor a szüleim beszélték az esetet. A történteket teljes titoktartás övezte, csak a környékbeliek tudtak arról, hogy mi történt Brassóban. A rendszerváltás után Kovászna akkori, nagyajtai származású alpolgármestere, Miklós András írt néhány rövid felhívást a Háromszék című napilapba arról, hogy Moyses Márton kapja meg méltó helyét az emlékezetben. A lapnál dolgoztam, ott motoszkált a fejemben nekem is, elkezdtem adatokat gyűjteni, interjúzni, bírósági iratokat, secus személyi dossziékat átnézni. A könyvírást egyfajta kötelességemnek éreztem, mivel Moyses is nagyajtai volt, mint én. Újságírói, történészi munkám egyébként is erről szól: megmenteni az utókornak emlékeket, amik amúgy elvesznének. Így készítettem sok-sok interjút a második világháború hadszíntereit megjárt erdélyiekkel [Fogolykönyv] vagy örökítettem meg 56-os erdélyi történeteket [Volt egyszer egy 56]. Ezekben a könyvekben olyan emberek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.

Moyses Márton emléktáblája

Fotó: Arany Tibor / Wikipedia

A könyvben kulcsmomentum volt az azóta már elhunyt Éva néni szóra bírása. Gyerekkorom óta ismert, úgy éreztem, megkönnyebbült, amikor elmondta a testvére történetét, megmutatta a vele kapcsolatos fényképeket, dokumentumokat, leveleket, mindent. Ez a hagyaték most Éva néni lányánál van, aki unitárius lelkész Angliában.

Egy dolgot nagyon sajnálok. Éva néni megmutatta nekem azt a ruhát, amit Márton viselt, amikor felgyújtotta magát. Elővette nekem a szekrényből a zakót, a pantallót, a téli kabátot. A zakó nyaka volt nagyon elégve, mert a fejére locsolta a benzint. Ezt a ruhát kölcsönadta nekem, hogy kiállítsuk az Erdővidék múzeumában. A kiállítás után visszavittem Éva néninek, csakhogy ő azóta meghalt, a ruháról meg nem lehet tudni, hol van. Nagyon bánom, hogy visszaadtam.

Hogy mire vihette volna, ha nem gyújtja fel magát? Nem volt olyan állapotban, hogy egy egyetemet elvégezzen, de egy mesteriskolát, szakiskolát elvégezhetett volna. Arra is volt példa Erdélyben, hogy 56-os elítéltek később tovább tanulhattak, elvégeztek faipari, bútoripari mérnökit, technikumot, mesterit, kiváló szakemberekké váltak. Moyses nem lett volna tudós, lángész, de ha a szorításból kibontakozik, lehetett volna olyan munkája, amivel a köznek is jót tehetett volna.”

(Borítókép: Moyses Márton 1960. november 22-én, letartóztatásakor. Forrás: Háromszék, 2014. május / Arcanum adatbázis. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár)

Észak-Korea: ahol a félelem politikájából engedelmes rabszolgák születnek

2020. május. 14. 20:00 Élet+Stílus

szerző: Vándor Éva

A phenjani rezsim alatt élők ritkán jutnak szóhoz, egy újságírónak azonban most sikerült a történeteiken keresztül összerakni valamilyen életszerű képet a hétköznapjaikról. A Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből kirajzolódik az is, hogy miként képes túlélni egy diktatúra, és az is, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. És megismerkedhetünk a zsarnokság egyik paradoxonával is: a boldogsággal.

Ha nem épp a koronavírus-járvány uralná a mindennapjainkat, valószínűleg sokkal vastagabb betűkkel virított volna a címlapokon néhány hete a hír, hogy eltűnt az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un. A három hét alatt, amíg semmit sem tudott róla a világ, egészen vad pletykák és találgatások láttak napvilágot, és a hiánya sokkal inkább zavarba ejtő volt, mint az, ha újabb rakétakísérleteket hajtott volna végre.

Magas rangú disszidensek biztosra vették, hogy Kim Dzsong Unnak valami komoly betegsége van, sőt talán már meg is halt – aztán elnézést kértek a kissé elvadult találgatásokért, miután az észak-koreai média dicsőséges felvételt mutatott be arról, hogy a vezér átvág egy szalagot egy műtrágyagyár felavatásán. Ezt nevezik stílusos comebacknek.

Kim Dzsong Un jókedvű a műtrágyagyárban

© MTI / AP

Ez a feszültséggel teli három hét is rámutatott arra, hogy Észak-Korea egyik legfontosabb és legértékesebb erőforrása és legkedvesebb politikai játékszere a megbízható információ. Nem véletlen például, hogy az észak-koreai kormány kitart amellett, az országban nincs egyetlen koronavírus-fertőzött sem, miközben járványügyi szakemberek szerint ez szinte lehetetlen. A járvánnyal kapcsolatos helyzet kommunikációját is központilag akarja kontrollálni a phenjani vezetés. Mint minden más, az országgal kapcsolatos narratívát.

Az információ az az erőforrás, amelyet a phenjani vezetés a saját túlélése érdekében elzár a külvilág és a saját népe elől is – vagy épp számára kedvezően adagolja. És ezért szilárdult meg Észak-Koreáról a sztereotípia, hogy a világ semmit sem tud az országról, az ott élők pedig semmit sem tudnak a világról. Mint minden sztereotípiának, természetesen ennek is van valóságalapja, Észak-Koreát nem véletlenül nevezik a világ legelzártabb országának.

Az országot érintő, legtöbbször apokaliptikus hírfolyamon túl természetesen létezik egy hétköznapi észak-koreai valóság, amelyben az emberek megszületnek, élnek, majd meghalnak. Az észak-koreai atomprogramról azonban sokkal többet tudunk, mint ennek a 25,5 milliós országnak a lakóiról.

© AFP

Éppen ezért tűnik mindig olyan egzotikusnak, amikor maguk az észak-koreaiak számolnak be a mindennapjaikról – részben azért is, mert ezt nem sokan tudják megtenni. Az Economist újságírójának, Daniel Tudornak viszont ez összejött, észak-koreai disszidensek egy csoportját faggatta ki az életük leghétköznapibb elemeiről, a beszélgetésekből pedig egy könyv állt össze Kérdezz meg egy észak-koreait! címmel (a HVG Könyvek gondozásában).

A vallomásokból és emlékekből kirajzolódik két tanulságos stratégia: egyrészt, hogy képes túlélni egy diktatúra, másrészt, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. Mindkettőben találunk ismerős részeket a magunk diktatórikus múltjából.

Olvasson bele a könyvbe a HVG360-on

Az észak-koreai rendszer működéséről, a titkosszolgálatok szerepéről, Phenjan alig ismert luxusáról, illetve a legszegényebbek életéről szóló fejezeteket már olvashatja a hvg360.hu-n, ahol a következő hetekben további részleteket közlünk a Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből.

Ami az emberi tapasztalást illeti, a könyv rögtön az elején hangsúlyozza, hogy az észak-koreaiak is emberek, vannak vágyaik, aggodalmaik, céljaik. Mint ahogyan alapvetés az is, hogy az életet a legdurvább zsarnokságban is elviselhetővé, élni érdemessé kell tenni, a hétköznapok még a legkeményebb diktatúrában sem feltétlenül csak a szenvedésről, kínzásról és félelemről szólnak.

Így aztán rögtön az elején megismerkedünk a diktatúrák egyik paradoxonával: a boldogsággal.

Ha a boldogság szubjektív, Észak-Korea tízszer boldogabb, mint Dél-Korea, ahol a fiatalok állandó versenyben vannak egymással a jó jegyekért és a magániskolákért

– lepi meg az olvasót a Szöulba disszidáló 28 éves Cso Üszong, aki elmondása szerint tudja, milyen a társadalmi létra legalsó fokán élni, majd rögtön el is hessegeti a kínálkozó sztereotípiát: „Nem is olyan szörnyű, mint sokan elképzelik.”

© AFP

Ebben feltehetően szerepet játszik az észak-koreaiak által csongnak nevezett hozzáállás, amit valahogy úgy lehet lefordítani, vagy inkább körülírni, hogy emberi melegség és önfeláldozás. Ahogy Cso Üszong mondja, ez tölti meg tartalommal a „szegénység űrjét”.

A disszidensek visszatekintése alapján a túlélés másik eszköze – amely szintén ismert más diktatúrákból – a sajátos humor, ennek köszönhetően ugyanis az ember nevethet önnön nehézségein, amelyek így, ha csak átmenetileg is, talán könnyebbnek tűnnek.

Hogy az információ mennyire sarkalatos érték egy demokráciában és egy diktatúrában egyaránt, arra talán érzékletes bizonyíték, hogy a jelenleg Londonban élő Kang Dzsimin szerint Észak-Korea legégetőbb problémája nem a szegénység vagy az atomprogram, hanem a szabad sajtó hiánya. „Nem túlzás azt mondani, hogy az ország jelenlegi helyzete nagyrészt a sajtócenzúra következménye.”

Mind Dél-, mind Észak-Koreában van szólásszabadság. Csakhogy Észak-Koreában nincs szabadság a megszólalás után

– mondja az országból 2005-ben elmenekülő Kang Dzsimin, aki szerint a félelem politikájának állandósításából minden észak-koreaiból engedelmes rabszolgát faragtak.

Az információval több formában és módon is gazdálkodik az észak-koreai hatalom. Ennek az egyik megnyilvánulása a propaganda, a másik a vallás. Pontosabban a személyi kultusz államvallássá emelése. „Egy olyan országban növünk fel, ahol istenekként tekintünk a vezetőinkre, így sokunk számára a kritizálásuk puszta gondolata is értelmezhetetlen.” A logika jól kivehető: egy istennel nem húzunk ujjat, hiszen nem lenne jó vége.

A Kedves Vezető minden észak-koreai számára egyfajta apafigura, aki tökéletes és sosem hibázik. „Azt mondani, hogy egy olyan isteni személy, mint a Kedves Vezető, hibázott, olyan, mint azt mondani, hogy Jézus Krisztus meggyilkolt valakit” – von párhuzamot Ri Dzsiszon.

Egy ilyen államvallást persze meg kell alapozni, de a disszidensek beszámolóiból ítélve az észak-koreai vezetés ebben meglehetősen profi: az emberek a rezsim szigorú agymosásának kitéve nőnek fel, amiből következik az is, hogy képtelenek a kritikus gondolkodásra és a kreativitásra. És közben a diktatúra a megfélemlítés iszonyatos hatalmával telepszik rájuk, így aztán már az sem számít, hogy az észak-koreaiak közül néhányan már tudják, milyen irracionális a rezsim, mert teljességgel tehetetlenek ellene.

© AFP

Kim Juszong, a könyv másik megszólalója elég kiábrándítóan foglalja össze a helyzetet, reflektálva a külföldiek értetlenkedésére, hogy Észak-Koreában nem létezik a diktatúra megdöntésére irányuló kormányellenes mozgalom: „Néha ezt annak számlájára írják, hogy túl ostobák vagyunk, semhogy végig tudnánk csinálni egy efféle felkelést.

A valóság azonban az, hogy az emberek egyszerűen csak túlságosan félnek, hogy bármiféle kormányellenes megmozdulásban részt vegyenek, mert tisztában vannak az igazsággal: a saját erejükből nem tudnak változást előidézni.

A társadalom bizalmi szövetét egyébként is darabokra tépte a diktatúra: egy olyan országban, ahol öt háztartásból egy az állambiztonságnak dolgozik, egy észak-koreainak nehéz megbízni még azokban a barátokban, szomszédokban vagy munkatársakban, akiket egész életében ismert.

Azt viszont megtanulták, sokszor a saját bőrükön, hogy az információ hatalom.

'Wingman' Eric Holder orchestrated 'Obamagate,' says successor attorney general

Opinion: Washington Secrets

by Paul Bedard

 | May 15, 2020 07:14 AM

Then-Attorney General Eric Holder acted as President Barack Obama’s “wingman,” creating a highly politicized Justice Department that would steer investigations away from Democratic allies, including Hillary Clinton, and onto GOP foes such as President Trump, according to a successor.

Matthew Whitaker, a former U.S. attorney who served as a Trump's acting attorney general between Jeff Sessions and William Barr, claimed in a new book that Holder “created an above-the-law culture” in the department that led to the bumbled investigations that the president has dubbed “Obamagate.”

In Above the Law, provided in advance of its release, Whitaker described a department that was more political under Obama than any department since President Richard Nixon’s, one that sought to promote the efforts of partisans such as FBI chief James Comey, who has since been fired by Trump.

“What Holder is advocating for,” he wrote, “is a government full of Jim Comeys: government officials determining on their own what the Constitution demands, deciding which laws to prosecute and which to ignore, selectively releasing information to the media about Americans under investigation, and held accountable neither to the chief executive nor to voters.”

And as Obama’s “wingman” at the department, added Whitaker, Holder built a team that would remain after he left and that would eventually shut down a probe into Hillary Clinton’s email scandal at the State Department and eagerly build up an investigation into alleged Russian collusion with the Trump campaign in the 2016 election.

“There’s no doubt that Russia tried to influence the 2016 presidential election,” he wrote in the book from Regnery Publishing.

“But the political meddling within our own government, within the Justice Department, and within the intelligence community poses a far greater threat to Americans than any Russian internet troll farm. Without the rule of law, without respect for the Constitution, without honest administration in the Justice Department, we don’t have a republic,” he added.

The book is an indictment by a true insider of the “deep state” of liberal bureaucrats trying to protect their own and ignore Trump’s election.

It also highlighted the double standard of Obama-era officials, especially on recusals from cases they had an interest in. One that jumped out was of the case and conviction of former Trump national security adviser Michael Flynn.

The book noted that the judge who accepted Flynn’s guilty plea of lying to the FBI was a friend and neighbor of discredited FBI official Peter Strzok, who texted with his FBI lover about hoping Trump did not become president. Strzok did not recuse himself, and Judge Rudolph Contreras did only later.

In several passages, Whitaker wrote about how Holder and his successors refused to investigate Obama-era scandals, such as the IRS's targeting of conservatives and a case against the New Black Panther Party, and he recalled how Holder successor Loretta Lynch met with former President Bill Clinton before ending the department’s probe of the Hillary Clinton emails.

“As longtime professional staff of the Justice Department privately acknowledged to me, the arrogance characteristic of the Obama administration, personified by his first attorney general, Eric Holder, created an above-the-law culture inside the Justice Department,” wrote Whitaker.

Susan Rice's bizarre Inauguration Day email about that meeting helps explain the campaign of leaks, lies, and obstruction that followed.

Obama, Biden Oval Office Meeting On January 5 Was Key To Entire Anti-Trump Operation

By Mollie Hemingway

May 8, 2020

Information released in the Justice Department’s motion to dismiss the case it brought against Lt. Gen. Michael Flynn confirms the significance of a January 5, 2017, meeting at the Obama White House. It was at this meeting that Obama gave guidance to key officials who would be tasked with protecting his administration’s utilization of secretly funded Clinton campaign research, which alleged Trump was involved in a treasonous plot to collude with Russia, from being discovered or stopped by the incoming administration.

“President Obama said he wants to be sure that, as we engage with the incoming team, we are mindful to ascertain if there is any reason that we cannot share information fully as it relates to Russia,” National Security Advisor Susan Rice wrote in an unusual email to herself about the meeting that was also attended by Deputy Attorney General Sally Yates, FBI Director James Comey, and Vice President Joe Biden.

A clearer picture is emerging of the drastic steps that were taken to accomplish Obama’s goal in the following weeks and months. Shortly thereafter, high-level operatives began intensely leaking selective information supporting a supposed Russia-Trump conspiracy theory, the incoming National Security Advisor was ambushed, and the incoming Attorney General was forced to recuse himself from oversight of investigations of President Trump. At each major point in the operation, explosive media leaks were a key strategy in the operation to take down Trump.

Not only was information on Russia not fully shared with the incoming Trump team, as Obama directs, the leaks and ambushes made the transition chaotic, scared quality individuals away from working in the administration, made effective governance almost impossible, and materially damaged national security. When Comey was finally fired on May 9, in part for his duplicitousness regarding his handling of the Russia collusion theory, he orchestrated the launch of a Special Counsel probe that continued his efforts for another two years. That probe ended with Mueller finding no evidence of any American colluding with Russia to steal the 2016 election, much less Trump or anyone connected to him.

An analysis of the timeline from early 2017 shows a clear pattern of behavior from the federal officials running the collusion operation against the Trump campaign. It also shows how essential media leaks were to their strategy to sideline key law enforcement and intelligence officials and cripple the ability of the incoming Trump administration to run the country.

Here’s a timeline of the key moments and news articles of the efforts, per Obama’s direction, to prevent the Trump administration from learning about the FBI’s operation against it.

January 4: Following the closure of a pretextually dubious and politically motivated FBI investigation of Flynn at the beginning of January, the leadership of the FBI scrambled to reopen a case against Flynn, the man who in his role as National Security Advisor would have to review their Russia collusion investigation. FBI officials openly discussed their concern about briefing the veteran intelligence official on what they had done to the Trump campaign and transition team and what they were planning to do to the incoming Trump administration. Flynn had to be dealt with. The FBI’s top counterintelligence official would later memorialize discussions about the FBI’s attempts to “get [Flynn] fired.” No reopening was needed, they determined, when they discovered they had failed to close the previous investigation. They found this mistake “amazing” and “serendipitously good” and said “our utter incompetence actually helps us.” Even more noteworthy were texts from FBI’s #2 counterintelligence official Peter Strzok to FBI lawyer Lisa Page noting that the “7th floor,” a reference to Comey and his deputy director Andrew McCabe, was running the show.

January 5: Yates, Comey, CIA Director John Brennan, and Director of National Intelligence James Clapper briefed Obama on Russia-related matters in the Oval Office. Biden and Rice also attended. After the Obama briefing, the intelligence chiefs who would be leaving at the end of the term were dismissed and Yates and Comey, who would continue in the Trump administration, were asked to stay. Not only did Obama give his guidance about how to perpetuate the Russia collusion theory investigations, he also talked about Flynn’s conversations with Russian Ambassador Sergey Kislyak, according to both Comey and Yates. Interestingly, Clapper, Comey, and Yates all said that they did not brief Obama about these phone calls. Clapper testified he did not brief Obama on the calls, Yates learned about the calls from Obama himself during that meeting, and Comey also testified he didn’t brief Obama about the calls, even though the intelligence was an FBI product. Rice, who publicly lied but later admitted under oath to her widespread use of unmasked intelligence at the end of the Obama administration, likely briefed Obama on the calls and would have had access to the intelligence. Comey mentions the Logan Act at this meeting.

It was this meeting that Rice memorialized in a bizarre inauguration-day email to herself that claimed Obama told the gathered to do everything “by the book.” But Rice also noted in her email that the key point of discussion in that meeting was whether and how to withhold national security information, likely including details of the investigation into Trump himself, from the incoming Trump national security team.

January 6: An ostensibly similar briefing about Russian interference efforts during the 2016 campaign was given to President-elect Trump. After that briefing, Comey privately briefed Trump on the most salacious and absurd “pee tape” allegation in the Christopher Steele dossier, a document the FBI had already used to obtain a warrant to spy on Trump campaign affiliate Carter Page. Comey told Trump he was telling him because CNN was looking for any reason it could find to publish a story about Russia having compromising information on him, and he wanted to warn Trump about it. He did not mention the dossier was completely unverified or that it was the product of a secretly funded operation by the Clinton campaign and Democratic National Committee.

January 10: In an amazing coincidence, CNN found the excuse to publish the Russia claims after a high-level Obama intelligence operative leaked that Comey had briefed Trump about the dossier. This selective leak, which was credulously accepted by CNN reporters Evan Perez, Jim Sciutto, Jake Tapper and Carl Bernstein, may have been the most important step in the operation to harm the incoming Trump administration. The leak of the briefing of Trump was used to legitimize a ridiculous dossier full of allegations the FBI knew to be false that multiple news organizations had previously refused to report on for lack of substantiation, and created a cloud of suspicion over Trump’s campaign and administration by insinuating he was being blackmailed by Russia.

January 12: The next part of the strategy was the explosive leak to David Ignatius of the Washington Post to legitimize the use against Flynn of the Logan Act, a likely unconstitutional 1799 law prohibiting private individuals, not public incoming national security advisors, from discussing foreign policy with foreign governments. Ignatius accepted the leak from the Obama official. He wrote that Flynn had called Kislyak. “What did Flynn say, and did it undercut the U.S. sanctions? The Logan Act (though never enforced) bars U.S. citizens from correspondence intending to influence a foreign government about ‘disputes’ with the United States. Was its spirit violated?” Flynn’s routine and appropriate phone call became fodder for a developing grand conspiracy theory of Russia collusion. In discussions with investigators, both DOJ’s Mary McCord and Comey conspicuously cite this Ignatius column as somehow meaningful in the approach they would take with Flynn. “Nothing, to my mind, happens until the 13th of January, when David Ignatius publishes a column that contains a reference to communication Michael Flynn had with the Russians. That was on the 13th of January,” Comey said of the column that ran online on January 12. In fact, quite a bit had happened at the FBI prior to that leak, with much conversation about how to utilize the Logan Act against Flynn. And the leak-fueled Ignatius column would later be used by FBI officials to justify an illegal ambush interview of Flynn in the White House.

January 23: Another important criminal leak was given to Ellen Nakashima and Greg Miller of the Washington Post, also based on criminal leaks. Their article, headlined “FBI reviewed Flynn’s calls with Russian ambassador but found nothing illicit,” was intended to make Flynn feel safe and put him at ease about the FBI stance on those calls the day before they planned to ambush him in an interview. The article was used to publicize false information when it said, “Although Flynn’s contacts with Russian Ambassador Sergey Kislyak were listened to, Flynn himself is not the active target of an investigation, U.S. officials said.” In fact, emails prior to this date confirm Flynn was their prime target. This article was later cited by McCabe as the reason why they were justified in concealing from Flynn the real purpose of their interview. Flynn later asked McCabe if he knew how all the information about his phone calls had been made public and whether it had been leaked. Any potential response from McCabe to Flynn has been redacted from his own notes about the conversation.

January 24: Comey later admitted he broke every protocol to send agents to interview Flynn and try to catch him in a lie. FBI officials strategized how to keep Flynn from knowing he was a target of the investigation or asking for an attorney to represent him in the interview. The January 23 Washington Post article, which falsely stated that Flynn was not an FBI target, was key to that strategy. Though the interviewing agents said they could detect no “tells” indicating he lied, and he carefully phrased everything in the interview, he later was induced to plead guilty to lying in this interview. Ostensibly because White House officials downplayed the Kislyak phone calls, presumably in light of what Flynn had told them about the calls, Yates would go to the White House the next day and insinuate Flynn should probably be fired.

February 9: The strategy to get Flynn fired didn’t immediately work so another leak was deployed to Greg Miller, Adam Entous and Ellen Nakashima of the Washington Post. That article, headline “National security adviser Flynn discussed sanctions with Russian ambassador, despite denials, officials say,” was sourced to people who happened to share senior FBI leadership’s views on the Logan Act. This article was also based on criminal leaks of top secret information of phone call intercepts and laid out the FBI’s case for why Flynn’s contacts with a foreign adversary were a problem. The fact that such phone calls are routine, not to mention Flynn’s case that improved relations with Russia in a world where China, North Korea, and Iran were posing increasing threats, never made it into these articles for context.

February 13: The operation finally succeeded in getting Flynn fired and rendering him unable to review the operations against the Trump campaign, Trump transition team, and Trump administration.

March 1: Flynn was the first obstacle who had to be overcome. Attorney General Jeff Sessions was the next. The Trump loyalist with a strong Department of Justice background would also need to be briefed on the anti-Trump efforts unless he could be sidelined. Comey admitted that early in Sessions’ tenure, he deliberately hid Russia-related information from Sessions because, “it made little sense to report it to Attorney General Sessions, who we expected would likely recuse himself from involvement in Russia-related investigations.” To secure that recusal, yet another leak was deployed to the Washington Post’s Adam Entous, Ellen Nakashima and Greg Miller. The leak was intended to tar Sessions as a secret Russian agent and was dramatically spun as “Sessions Spoke Twice To Russian Envoy: Revelation contradicts his testimony at confirmation hearing.” One meeting was in passing and the other was in his function as a United States Senator, but the hysteria was such that the Post authors could get away with suggesting  Sessions was too compromised to oversee the Department of Justice’s counterintelligence operations involving Russia. It is perhaps worth noting that the Special Counsel idea was pushed in this article.

March 2: Sessions recused himself from oversight of the FBI’s anti-Trump operation, providing no meaningful oversight to an operation that would be spun into a Special Counsel by mid-May. With the removal of Trump’s National Security Advisor and his Attorney General, there was no longer any chance of Trump loyalists discovering what Obama holdovers at the FBI were actually doing to get Trump thrown out of office. After Trump fired Comey for managerial incompetence on May 9, deceptively edited and misleading leaks to the New York Times ordered by Comey himself were used to gin up a Special Counsel run exclusively by left-wing anti-Trump partisans who continued the operation without any meaningful oversight for another two years.

This stunning operation was not just a typical battle between political foes, nor merely an example of media bias against political enemies. Instead, this entire operation was a deliberate and direct attack on the foundation of American governance. In light of the newly declassified documents released in recent days, it is clear that understanding what happened in that January 5 Oval Office meeting is essential to understanding the full scope and breadth of the corrupt operation against the Trump administration. It is long past time for lawmakers in Congress who are actually interested in oversight of the federal government and the media to demand answers about what really happened in that meeting from every single participant, including Obama and Biden.

Mollie Ziegler Hemingway is a senior editor at The Federalist. She is Senior Journalism Fellow at Hillsdale College and a Fox News contributor. She is the co-author of Justice on Trial: The Kavanaugh Confirmation and the Future of the Supreme Court. Follow her on Twitter at @mzhemingway

Photo White House / Wikimedia Commons

Great America

Our Virus Is a Violent Teacher

For a brief season in time, we glimpsed from the awful epidemic what was wheat and what was chaff, what was mahogany beneath and what a scrapped thin veneer above, who were the V8s and who the mere gaudy, tail fins—and how America ultimately got by and how it almost didn’t.

By Victor Davis Hanson • April 26, 2020

“War is a violent teacher.”—Thucydides

Before this virus has passed, those of the New York Symphony, like the defeated Redcoats at proverbial Yorktown, will be playing the real “The World Turned Upside Down”:

And then strange motions will abound.
Yet let’s be content, and the times lament,
you see the world turn’d upside down.

Before the virus, apparently we were prepping for our brave new progressive, centrally planned dystopia.

During the Barack Obama years, government agencies had begun to chart a new inclusive future for hoi polloi Americans. We were lectured frequently that the Obama arc of the moral universe was long, but it always bent toward his sense of justice. Translated that meant, like it or not, we Americans had a preordained moral rendezvous with a progressive destiny.

Suburban lifestyles, yards, grass, rural living, and commute driving were to be phased out. High rises, government run-buses, and high-speed rail were in: more people in less space, with less energy consumed, meant less trouble. Granny was better off in a green rest home, not the back bedroom.

Ohio was over; the EU was our future. Clean coal was a 20th-century embarrassment; the next and future Solyndra would be cutting-edge. The idea that the United States ought to be self-sufficient in energy and food seemed worthy of yawns.

Instead of the backyard barbeque and a lawn, apartment dwellers would enjoy shared green belts around their communal towers—albeit not as large as the Martha’s Vineyard estate of Barack Obama or the palazzo of Nancy Pelosi.

Universities were to speak truth to power in new race/class/gender missions and diversity/inclusion/equality agendas. The old boring curricula of math, science, engineering, literature, language, history, and Western Civ were sputtering out, or recalibrated to include social activist themes.

After all, China and India would supply the world’s next boring generation of rote engineers. But they could not invent, compute, or formulate without our brilliant peace studies and ethnic studies geniuses to give them moral instruction.

“Knowledge” became a relative construct, not an absolute that could be roughly calibrated. Students needed to appreciate that traditional curricula and grades were merely models of leveraging power by arbitrarily setting “standards”—pathologies that could only be understood by appreciating how the marginalized “Other” was victimized by them.

Being “woke” meant fathoming how unmet personal expectations ought always to be attributed to the fault of someone else—and, even worse, that “someone else” might be dead or alive. The Squad just told us so. Now Chairman Xi agrees.

Billions of dollars of university capital and budgets were diverted to new administration and faculty investments that might focus on how young people thought of themselves rather than what they actually knew. Everyone understood the job of vice provost for diversity, equity, and inclusion might easily disappear in a nanosecond and never be missed. No one dared to hint at the suggestion.

All were cynically aware that the vice president for diversity, equity, and inclusion made enough money to avoid living in a “diverse” neighborhood, put his own kids in a school where all were equally not poor, and wanted to be included among the elite.

There were new winners and losers in a transnational United States, and such university administrators were among the winners.

Globalization was to be seen as some sort of ultimate talent meter that finally told us not only who was talented but, more important, who was worthy. The dumb un-globalized losers could not figure out how to code, or lacked a communications major or international relations degree, or had not spent a semester abroad in China, or did not understand global investment. They clung to some ancient shibboleth—“Made in America”—as if producing stuff here really mattered.

So the deplorables and Lysol drinkers more or less deserved the hollowed-out manufacturing landscape, closed assembly plants, and industrial wasteland of the nation’s interior that anachronistically and foolishly had bet that muscular labor still had a place in the postmodern world.

Erasing Reality

Dummies! Fitness comes from the Peloton, not mastery of masonry or welding. Drones, artificial intelligence, and robots could easily crawl under the house and fix the drainpipe, or shimmy into the attic to wire a new kitchen. No more need for plumbers or electricians.

In the minds of the new citizens of the world, the ossified working classes, when they were not smelling up Walmart or hiding their missing teeth with corny smiles, were written off as a basket full of deplorables and irredeemables, or the dregs of the earth, or the clingers who always retreat to their guns and religion—the worst nightmare of Robert Mueller’s dream team and all-stars.

The more refined and bigger winners in the global crapshoot were unafraid to tell us that our fates really had been predetermined by “grey matter” (as in lots of theirs) that adjudicated who did “anybody-can-do-them” rote things like dropping seeds in the ground—or, in contrast, who excelled in capitalizing Chinese Communist companies.

The ancient principles of autarchy and autonomy—economic self-sufficiency and political independence—became passé. Borders, fair trade, and the U.S. Constitution paled in comparison to models like the Schengen Agreement, outsourcing and offshoring, and transnational organizations.

After all, who could ever imagine a time when you might need a constitutionally protected gun? Even if one could ever conceive of the unlikely act of letting prisoners out en masse, they were likely to return to productive lives, proving they never belonged in jail in the first place.

And we were assured by experts and science that the World Health Organization would warn us in plenty of time if a dangerous flu-like bug popped up 7,000 miles away.

Inventories were old and in the way. Just-in-time supply chains needed just enough Chinese products to arrive the day before they were sold out in stores. Who wished to pay for useless stuff stacked sitting on shelves for an excruciating 72 hours?

The idea that the United States might wish to be self-sufficient in pharmaceuticals, medical supplies, and rare earth minerals was written off as an update of Bonaparte’s failed continental system.

For the global Right, the market would adjudicate borders (when entry-level wages dropped below sustenance level, immigrants would wisely stay home).

For the Left the greater the number of the “Other” who arrived illegally, and the poorer they were, the more fodder they’d have for flipping those bad-people red states into good-people blue states.

If there ever was some sort of zombie apocalypse-like collapse, the survivors in New York would show the doomed yokels in Texas the consequences of being Texas and not New York.

No one was supposed to want his children to be a skilled plumber, a master electrician, an effective teacher, or a heroic nurse. Better it was instead to owe $100,000 in student loans to land an environmental studies degree, branded by a supposedly hard-to-get-into college. Even our Hollywood geniuses knew that—and were willing to go to prison to prove it.

Slick, shiny modern living magazines advertised the latest stone counters, metal refrigerators, and wood floors. Today’s in-brands and tastes became, in a blink, tomorrow’s proof of mundanity. Rarely did our elite wonder, much less care, from where the stone, the ores, and the timber came—much less who were the miners, the smelters, and the ax-men who harvested the stuff of their kitchens.

The Violent Teacher

Then the virus hit.

Panic ensued. Former madness was declared genius. More were needed in overalls, fewer in yoga pants. A Chevy van was preferable to a year’s pass on the metro. A first-class ticket to Milan was nothing but a trip to nowhere.

Roomy yards were again correct, nice elevators not so much. The bigger and more “mine” the car, the better to get away from “them” and “theirs” in the subway.

Driving wasn’t all that bad; flying apparently was. The quaint country cabin three hours from Manhattan was now a brilliant last redoubt. But living in Utah was even cooler than in Brooklyn Heights.

For some reason no one wished to vacation in Tuscany or see the Great Wall; all dreamed of an isolated lake at 7,000 feet in the Rockies, or the Sierras.

Vegas odds-makers, independent stock junkies, and the expert toilet-paper finder were deemed savvier than Ph.D. modelers from the Imperial College and the University of Washington. When the former’s numbers were screwed up, they at least paid in real-time and money, when the latter’s did, they sighed and screwed up again.

Toilet paper became bitcoins, hand sanitizer more valuable than Chanel.

Bankers were stuck in apartments trying to figure out a circuit breaker from a toilet baffle, and in Shakespearean fashion cried to spouses, “A handyman, a handyman, My kingdom for a handyman!”

For this moment at least, a ventilator producer, a bleach brewer, and a mask maker were our hoplites. The “I wouldn’t want to be him” slob with a big belly and big arms was abruptly needed to drive all night to get arugula and asparagus in Whole Foods by morning—and did.

Travel bans, the “wall,” and passport control were OK. Not so politically correct caravans of thousands of foreigners crashing through decrepit wire border fencing, nor those recently inaugurated direct flights from Wuhan. Take-out from MacDonald’s, grease and all, was wiser and safer than a choice reservation at Le Coucou.

Our best and brightest policymakers now said it would have been nice to trust China less, and Western Pennsylvania more. Just having Augmentin seemed wiser than did the chance of paying less for it.

Some 360,000 Chinese children, mostly of Communist elites, in American universities were no longer touted by universities as proof of their diversity, but shamelessly lamented as a vanishing herd no longer to be targeted and price-gouged.

Zoom, Skype, and online courses proved to be the little boy who looked at the parading gaudy professors and asked why they went naked? Was it all that bad to see just the professor’s videoed head without his strut?

There likely won’t be much of a “new normal.” Because when all the data is in, all the panic ended, the antivirals appearing, all the vaccinations working, the herd immunity growing, and the real lethality rate dropping, most of us, despite the tough barroom talk of Alexandria Ocasio-Cortez and the dreams of governors Andrew Cuomo and Gavin Newsom, will go back to business as normal.

Yet we should hope not quite normal, either.

For a brief season in time, we glimpsed from the awful epidemic what was wheat and what was chaff, what was mahogany beneath and what a scrapped thin veneer above, who were the V8s and who the mere gaudy, tail fins—and how America ultimately got by and how it almost didn’t.

Gyanúsan nem robbant be a járvány Európa egyik felében: mégis a BCG lehet a kulcs?

Élő Anita·2020.05.04

A világ öt legnagyobb halálozású országa közül egyben sem kötelező a BCG-oltás, míg a legsikeresebben védekezőknél mindenhol. Egy most megjelent tanulmány szerint a tuberkulózis ellen adott védőoltás azzal segít, hogy az immunrendszer nem teljesen felkészületlen az újfajta kórokozó ellen. Ez az „immuntréning” lehetne a szerzők szerint az oka, hogy a járvány azokban az országokban követeli a legtöbb áldozatot, ahol nincs BCG-oltás. Ez lehet az oka annak, hogy az egykori NDK területén sokkal kevesebb a koronavírusos beteg, mint a volt NSZK-én? Az elméletet máris nemzetközi oltóprogrammal próbálják igazolni. De magyarázhatja ez az itthoni helyzetet? Miért van idehaza aránylag sok halott, miközben viszonylag kevés a középsúlyos állapotú beteg? A Válasz Online megkapargatta az adatokat, és meglepő eredményre jutott.

„Így érezhették magukat a Maginot-vonal védői: nagyon erős rendszert építettünk és reméljük, hogy nem jön támadás” – a mentőszolgálat egyik orvosa írta le így lapunknak, hogyan élik meg, hogy a miniszterelnök által május 3-ra jelzett járványcsúcs csak nem akart megérkezni tegnap. A mentősök napokig várnak a speciális ruhákban, mire egy koronavírusos beteghez riasztják őket. A több mint 30 ezer, rohamtempóban felszabadított ágyra sem érkeznek betegek: összesen ezer a koronavírus miatt kórházban tartott fertőzöttek száma. 

Magyarországon a COVID-19 furcsán viselkedik. Miközben az egymillió főre eső halálozás magasnak számít (huszonnyolcadikak vagyunk a világon), az igazolt fertőzések száma ehhez mérten alacsony. Lehet persze azzal érvelni, hogy a keveset tesztelő országokban kevés az igazolt esetszám, és sok tünetszegény fertőzöttről sosem derül ki, mi baja volt. A vírusmatematika szerint a magas halálozás valóban sok rejtőzködő esetre utalhat, csakhogy ahhoz jóval több kórházi eset is tartozna:

a fertőzöttek 20-25 százalékának a világon mindenütt kórházi kezelésre van szüksége. Azaz több ezer középsúlyos eset „hiányzik” a magyar kórházakból.

Pedig a vírus által okozott légszomj, vérköpés olyan súlyos és ijesztő tünet, amelynél a tapasztalatok szerint az emberek azonnal mentőt hívnak. Kénytelenek vagyunk hát azt hinni, azért nem cselekszenek sokkal többen így, mert nem ilyen súlyos az állapotuk. 

Lehet, hogy nem véletlenül szereplünk a BCG-hatásról szóló tanulmányokban? Lehet, hogy az oltásnak köszönhetően a magyar lakosság  egyik fele másként reagálhat a vírusra, mint a másik? Az idősek rosszabbul, a fiatalabbak jobban? Ez magyarázat lehetne a magas hazai halálozási arányra, de a súlyos esetek hiányára is. A Bacillus Calmette–Guérin vakcinának (röviden BCG), vagyis az elsősorban a tuberkulózis (tcb) elleni védekezés céljából használt védőoltásnak köszönhetően az elmélet szerint a fiatalabbaknak erősebb az immunrendszerük: az ötvenes évek eleje óta az újszülötteket márpedig kötelezően beoltják nálunk tbc ellen. Talán ezért ellenállóbbak tehát a 68 év alattiak a vírussal szemben. 

Fölső térkép: BCG-vakcina országonként, világos naranccsal azok az országok, ahol jelenleg is él a BCG-oltási program, lilával azok, ahol korábban ajánlott vakcina volt, de jelenleg már nem az, sötét naranccsal azok, ahol soha nem is volt egyetemes BCG-oltási program. Alsó térkép: megerősített COVID-19 halálesetek száma egymillió főre vetítve, 2020. április 30-i adatok szerint, sötétebb pirossal a több áldozat.

Fölső térkép forrás: researchgate.net, alsó térkép forrása: ourworldindata.org

Biztosat erről még nem mondhatunk, azt viszont kijelenthetjük: jelenleg ez az egyik legforróbb tudományos téma. A kutatók egyik része a BCG-gyakorlat alapján statisztikai módszerekkel elemzi az országok helyzetét, a másik fele pedig kísérleti oltásokba kezd, megvizsgálva, vajon a frissen oltottak vagy a nem oltottak a kitettebbek a vírusnak. Mihai G. Netea, a holland Nijmegen és a bonni egyetem professzora fogja össze azt a nemzetközi csapatot, amely Hollandiában és Ausztráliában már megkezdte az egészségügyi dolgozók oltását. Dániában, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Uruguayban és Dél-Afrikában folynak az előkészületek. Görögországban időseket, Németországban mindkét csoportot oltják majd. Két afrikai ország krónikus kórházi betegeknél készül hasonlóra. Kiterjedt nemzetközi akció indul tehát: eredmény legkorábban ősz közepére várható, a várakozások mindenesetre annyira felfokozottak, hogy a kutatás szervezői április utolsó napján a rangos The Lancet című folyóiratban kérték az orvosokat, hogy várják meg a tudományos bizonyítékot és ne kezdjék maguktól oltani az idős embereket. A Cell című folyóiratban a hétvégén pedig azt magyarázták meg, hogyan tudja a BCG – és új elemként a gyermekbénulás valamint a kanyaró elleni védekezés – tréningben tartani az immunrendszert.

A feltételezés abszurdnak tűnik: hogyan védhetne egy baktérium elleni oltás olyan vírustól, amely az oltóanyag kifejlesztése után száz évvel jelent meg?

A világ mégis BCG-lázban ég, amióta Aaron Miller és Gonzalo H. Otazu, a New York Institute of Technology kutatóinak írása megjelent. Eszerint erős kapcsolat van a kötelező védőoltás és az egyes országokban tapasztalható alacsonyabb koronavírusos megbetegedési és halálozási arány között. Otuzu szerint ez a fő ok, miért Ázsia nagy részén sikerült megfékezni a járványt, amely azután letarolta Európa egy részét, valamint az Egyesült Államok jó részét.

„Ázsia nagy részén sikerült megfékezni a járványt, amely azután letarolta Európa egy részét, valamint az Egyesült Államok jó részét.” Az amerikai haditengerészet kórházhajója New Yorknál 2020. április 30-án. Fotó: AFP/Angela Weiss

A magyarázatot kutatótársaival nem a szigorú szűrési és elkülönítési programban találták meg, hanem abban, hogy

Kína és Dél-Korea a BCG-t soha nem vette ki oltási programjából, míg Olaszország, Belgium és az Egyesült Államok soha nem tette be oda. 

Megvizsgálták tehát, hogyan alakul a fertőzöttek és a halottak száma a BCG-t alkalmazó országokban azokhoz az államokhoz képest, ahol nem kötelező a védekezésnek ez a formája. A Japán és Irán járványügyi helyzete közötti különbséget is ezzel magyarázták: utóbbi csak a nyolcvanas években kezdett oltani, ezért ilyen védtelen a vírus ellen. Japán viszont a kevéssé szigorú óvintézkedések ellenére cikkük megjelenéséig jól megúszta a járványt és éppen a BCG-védelemnek köszönhetően – állítják a kutatók.

Pedig a BCG nem jó oltás: 50-80 százalékban véd csak a tuberkulózis ellen, számos ország éppen ezért szüntette be az oltási programját, köztük a csehek, a szlovákok és a szlovének is. Viszont: egy dél-afrikai kutatás szerint 73 százalékkal csökkenti az egyéb felsőlégúti fertőzések arányát, egy spanyol tanulmány szerint pedig a beoltott gyerekek jóval kisebb arányban kerülnek kórházba, mint a többiek, vérmérgezés is ritkábban alakul ki náluk. Egy japán és egy indonéz vizsgálat azt állapította meg, hogy az idős korban oltottaknál a BCG mérsékli a tüdőgyulladás esélyét. Az onkológusok pedig azt vizsgálják, hogyan acélozhatnák meg a rákbetegek immunrendszerét a BCG segítségével. Vagyis amire hatnia kellene, arra nem nagyon hat, másra viszont annál inkább; például igazoltan véd a sárgaláz vírusa ellen. Mindez pedig csak úgy lehetséges, ha a BCG magát az immunrendszert erősíti meg. 

A tanulmány szerint a BCG-vel oltottak immunrendszere „edzésben van”, ezért az oltatlanokkal ellentétben azonnal védekezni tud a vírus támadása ellen. A publikáció annyira friss, hogy a kutatóknak egyelőre nem volt idejük ízekre szedni. 

Megtették viszont a BCG-statisztikából kiinduló másik cikkel. A Science olyan országokat vet egybe, amelyek a járvány különböző szakaszában tartanak, és ez magyarázza a fertőzés különböző mértékét, nem az oltottság vagy nem oltottság. Ha nekik lenne igazuk, akkor Magyarország halálozási adata lassan hozzáromlana Európa többi részéhez. Ám egyelőre sem a németeket, sem az osztrákokat nem értük utol.

Ráadásul első ránézésre valóban erősnek látszik a kapcsolat a halálozási adatok és aközött, oltanak-e kötelezően a BCG ellen egy adott országban. Ha ránézünk az egymillió főre eső halálesetek listájára, azt látjuk, hogy az első öt helyen olyan államok szerepelnek, amelyeknél nem kötelező a BCG-oltás: Belgium (680 halott egymillió lakosra), Spanyolország (537), Olaszország (475), Egyesült Királyság (423) és Franciaország (289). 

Vegyük hát sorra a legérdekesebb párokat:

1. Spanyolország és Portugália. Bizonyító erejűnek látszik, mennyire más hatással van a vírus az Ibériai-félsziget két országára. A spanyoloknál egymillió főre vetítve 537 ember halt meg eddig a vírus következtében, Portugáliában száz. Miközben a két ország klímájában, életmódjában, fejlettségében nagyon hasonló. Viszont nagyon is eltér a BCG-oltáshoz való viszonyuk: Portugáliában kötelező, Spanyolországban nem. 
2. Egyesült Királyság és Írország. Előbbi 423 halottat tart nyilván egymillió lakosra, utóbbi 265-öt. London csak a tbc-fertőzött helyről érkező bevándorlókat oltja BCG-vel, Dublin viszont a mai napig kötelező védelemben részesíti a gyerekeket. Ám a különbség csak a halottak számában ekkora, a fertőzés terén éppen fordított: Írországban 4095 fertőzött jut egymillió lakosra, Angliában csak 2442. Több a fertőzött, kevesebb a halott? Miért? Itt jöhet a képbe a BCG-hatás a kutatók szerint. 
3. A volt nyugati és NDK-s tartományok. A legizgalmasabb a német járványügyi helyzet, az egykori nyugati és az NDK-s tartományok közötti hatalmas különbség. Utóbbiakban jóval kevesebb a fertőzött, és ugyanúgy kötelező volt az oltás, mint Magyarországon. Feltűnő Berlin helyzete is, noha a fővárosok – Olaszországot leszámítva – mindenhol a legfertőzöttebb területek közé tartoznak, Berlin és környéke kilóg a sorból.

A legegyszerűbb azoknak az országoknak a megítélése, amelyek sosem oltottak kötelezően. Belgium az első, Hollandia a világ harmadik leginkább járványsújtotta országa a halálozások lakosságarányos számában, és egyiknél sem kötelező a BCG. Könnyű tisztán látni ott is, ahol ma is minden újszülöttet beoltanak: 11 ilyen államot találtunk Európában (Bulgária, Horvátország, Észtország, Görögország, Magyarország, Írország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Portugália, Románia) és ezek egyike sem tartozik a legfertőzöttebb országok közé. Görögország járványügyi helyzete például teljesen más, mint Olaszországé, miközben a két mediterrán ország sok szempontból hasonló.

Vannak tehát bőven érvek a BCG hatásossága mellett. Csakhogy ellenérvek is. A környezetszennyezéssel, a gazdasági fejlettséggel, a járványgócnak számító idősotthonok eltérő méretével is magyarázható a halálozásokban látható eltérés.

A BCG-tagadók legfontosabb érve Baszkföld esete lehet. A 2,2 milliós spanyol tartomány az egyetlen olyan része Spanyolországnak, ahol egészen 2013-ig kötelező volt ez a vakcina.

Itt jól lehet tesztelni az oltáselméletet – ha működik, akkor a baszk járvány adatainak sokkal kedvezőbbeknek kell lenniük a Spanyolország többi részén tapasztaltaknál. De nem azok: ez derül ki Alberto L Garcia-Basteiro adataiból, aki a barcelonai Institute for Global Health kutatója, maga is a koronavírus szakértője. A baszkoknál jelentkezett elsők között a vírus Spanyolországban, és lakosságarányosan alig kevesebben haltak meg ott, mint a többi spanyol tartományban. Nem vértezte fel őket a BCG: kicsit több mint negyedannyian vannak mint mi, magyarok, és háromszor-négyszer annyi embert veszítettek. 

A spanyol példánál azért érdemes megállni, mert arra is rámutat, mennyire más eredményre jutunk, ha a BCG-térképet egy kicsit megkaparjuk, és nemcsak a jelent vizsgáljuk, hanem a közelmúltat is. A spanyolok ugyanis 1965 és 1981 között maguk is kötelezővé tették a BCG-oltást, a középgeneráció tehát elvileg védettebb: és Olaszországgal egybevetve minimális halálozási különbség valóban felfedezhető a 39-55 éves korosztálynál.

Felütöttük hát az oltási évkönyveket, és azt találtuk: a halálozási rangsor negyedik helyén is egy olyan ország áll, ahol 1953 és 2005 között oltani kellett. Ez pedig az Egyesült Királyság. A szigetországban a BCG-helyzet az időseknél ugyanaz, mint nálunk, tehát elvileg csak a 67 éven felüliek nem védettek. Halálozási számokban viszont drámai a magyar és a brit adat közötti különbség. 

hirdetés

Nem magyarázza az oltáspolitika a Magyarország és Ausztria közötti eltérést sem: a sógorok 1952 és 1990 között szintén oltottak BCG-vel, vagyis a 30 éven aluliakat leszámítva éppen olyannak kellene lennie a helyzetnek a szomszédos államban, mint Magyarországon. A halálozási arány azonban Ausztriában 67, nálunk pedig 35 – egymillió lakosra vetítve. 

Ha a múlt rétegeit lefejtjük a német adatról, az is zavarba ejtő. Mert ugyan a keletnémeteket 1951-től oltották, de tíz évvel később már a nyugatnémeteket is. Vagyis az „oszik” 69 év felett, a „veszik” 59 év felett nem találkoztak a BCG-oltással, és veszélyeztetettebbek az elmélet szerint. Magyarázhatja ez a nyugati tartományok súlyosabb helyzetét? Igen, és azt is, miért kevéssé leterheltek a kórházaik. Olyannyira, hogy még olasz és francia betegeket is fogadni tudtak.

Csakhogy a franciák is csak első ránézésre erősítik az elméletet, másodikra már kiderül, hogy 1950-től egészen 2007-ig oltottak BCG ellen, tehát – ha elfogadjuk Mihai G. Netea professzorék immuntréning-elméletét – idős korosztályaik immunrendszere ugyanolyan trenírozott, mint a magyaroké. Ott mégis belobbant a járvány, nálunk pedig nem. 

A volt szocialista országokról egyébként tudható, hogy szinte teljes volt az átoltottság, Nyugat-Európában viszont ez a szint jóval alacsonyabb lehetett: egy 2005-ös felmérés szerint 31-80 százalék között szórhatott, ez is oka lehet az eltéréseknek.

×××

A BCG-kép tehát mindent összevetve elég zavaros: nem osztanánk ki előre az elméletért az orvosi Nobel-díjat, de azért azt sem mernénk kijelenteni, hogy a tudományos közvéleményt izgalomban tartó ötletnek semmi alapja. Mindenesetre ha létezik is BCG-hatás, önmagában csodát akkor sem lehet tőle várni. A fertőzés lefolyását talán megkönnyítheti, a valódi megelőzéséhez azonban védőoltás kell – nem tbc-, hanem bizony koronavírus elleni.