1990. március 20-án nyolc autóbusz és számos teherautó érkezett Marosvásárhely főterére. Fejszékkel, csákányokkal, vasvillákkal felfegyverzett román parasztokat szállítottak. A téren elkeseredett, fegyvertelen magyarok tartottak demonstrációt, amiért előző nap román falusiak megtámadták az RMDSZ székházát, és számos magyart, köztük Sütő András írót brutálisan bántalmaztak. Az erősen ittas támadókat a Vatra Românească szélsőséges szervezet – és minden bizonnyal a román titkosszolgálat – heccelte fel. Egyebek mellett azt is elterjesztették köztük, hogy a magyarok román gyerekeket ölnek Vásárhelyen. Aznap este is a téren gyülekező demonstrálók szétverésére készültek. Áttörték a gyenge rendőrségi kordont, és nekirontottak a magyaroknak. A megtámadottak egy része menekülni próbált, mások a sétatér padjairól lefeszegetett fadarabokkal próbálták visszaverni a támadást. Ekkor egy nagy sebességgel száguldó teherautó érkezett a térre, szándékosan a tömegbe hajtott, és egy magyar férfit halára gázolt. Kitört a pánik. A nők és a gyerekek bemenekültek a városháza épületébe, a férfiak pedig megpróbáltak védekezni a létszámfölényben lévő támadókkal szemben.
Nem sokkal ezután újabb tömeg érkezett a főtérre. Megtermett férfiak a kezükben botokkal. Sem a románok, sem a magyarok nem tudták, kik lehetnek és miért jönnek. Ekkor hangzott el a szájukból a híressé vált kiáltás: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” A dühöngő csőcseléket az érkezők segítségével sikerült visszaszorítani. Egyik vezetőjüket, Puczi Bélát tettéért később börtönbüntetésre ítélték Romániában. Mivel szabadulása után is üldöztetésnek volt kitéve, Magyarországra emigrált. Hiába volt nála bátor tettét igazoló okirat, a hatóságok nem magyarként, hanem román cigányként tekintettek rá, évekig nem kapott menedékjogot. Élt menekülttáborban, alkalmi szálláson, sok helyen dolgozott, de végül egészsége is tönkrement. Hajléktalanként halt meg Budapesten.
Puczi Béla 1948-ban született Sáromberkén magyar cigány családban. „A faluban minden cigány magyarul beszélt, – mesélte később – a románok meg a román cigányok is magyar cigánynak hívtak minket, meg úgy, hogy hazátlan: bozgor. Hiába voltam én cigány, nekem is azt mondták: bozgor”. Anyja napszámból, mezőgazdasági munkából élt, egyedül nevelte gyerekeit. Minden keresetét fia taníttatására költötte. „Az egész családom büszke volt, hogy tanulok, – emlékezett. Én, meg egy másik gyerek lettünk az első ciány szakmunkások a faluban.” Az iskola befejezése után mezőgazdasági gépszerelőként, majd sofőrként dolgozott. Fiatalon családot alapítottt, négy gyermeke születettt. Hogy kitörjenek a szegénységből, Puczi Béla vendégmunkásként Líbiában vállalt munkát egy olajipari cégnél. Büszke volt rá, hogy az ott megkeresett pénzből háromszobás panellakást tudott venni a családjának.
Az 1989-es forradalom idején éppen Bukarestben tartózkodott, ő is lelkesen ünnepelte a szabadságot a tömeggel együtt az utcán. Nem sokkal később az egész országban alábbhagyott az eufória. A növekvő munkanélküliségen a kormány nem tudott úrrá lenni, s a politikusok etnikai konfliktusok élezésével próbálták elterelni a figyelmet tehetetlenségükről. A vegyes lakosságú Marosvásárhelyen is zajlott az uszítás a magyarok ellen. 1990 március 15-én először ünnepelhetett szabadon a magyarság, s ezt a román szélsőségesek provokációnak nevezték. Valakik hibás magyarsággal romángyűlölő szöveget festettek az Avram Iancu szoborra, hogy aztán a magyarokra foghassák a gyalázkodást. Az ünnepségeket több településen megzavarták a a Vatra Românească emberei, Vásárhelyen pedig egy patika magyar nyelvű felirata miatt felháborodott szélsőségesek lakásokba hatoltak be, törtek-zúztak. Magyarként Puczi Béla is részt vett a megzavart megemlékezésen, és az azt követő napok tiltakozó demonstrációin.
A pokol március 19-én szabadult el. Dorongokkal, fejszékkel felszerelt, felheccelt román parasztok megostromolták az RMDSZ vásárhelyi székházát. Buszokkal szállították őket a városba, az út során alaposan leitatták őket. Hetven ember rekedt benn a székházban, köztük Sütő András író. Hiába telefonálnak a rendőrségre, segítség sokáig nem érkezett. Végül megjelent egy katonákból és rendőrökből álló alakulat, amelynek vezetője szabad elvonulást garantált a székházban rekedt magyaroknak. Amikor a hetven ember elkezdte elhagyni az épületet, a csőcselék rájuk támadt. A katonák és a rendőrök tétlenül nézték, ahogy a fegyvertelen embereket a támadók súlyosan bántalmazzák, ekkor verték ki Sütő András egyik szemét. Másnap a vásárhelyi magyarok között elterjedt a rémhír, hogy az írót agyonverték, ezért tiltakozó gyűlést hirdettek a főtéren.
Puczi Béla és barátai éjjel őrséget tartottak falujukban, a Vásárhely melletti Marosszentgyörgyön. Ott kapta a hírt, hogy a székházat ostromló részeg parasztok a 16 éves fiát fejszével megsebesítették. Hogy megakadályozzák a pogrom folytatását, ellenőrizték a településen áthajtó járműveket. „Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat” – mesélte. Amikor kiderült, hogy a támadókat szállító buszok másik útvonalon mégis bejutottak a városba, ők is elindultak Vásárhely központjába. Egy szemtanú (https://www.erdely.ma/ne-feljetek-magyarok-itt-vannak-a.../) így idézi fel a folytatást egy blogbejegyzésben: „Még ott voltam, amikor megérkeztek a vásárhelyi cigányok. Huszonkilenc esztendeje történt, de én a mai napig megtelek egy elmondhatatlan érzelemmel, aminek még a nevét sem tudom, amikor felidézem azt a skandálást, amit a cigányok kiáltottak felénk, és most is sírva írom le: »Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!«. Véleményem szerint ők mentettek meg bennünket attól, hogy egészen egyszerűen mindannyiunkat agyonverjenek.” A cigányok közbeavatkozásának is köszönhető, hogy hajnalra sikerült elkergetni a városból a felfegyverzett csőcseléket. Az összecsapásban rengetegen megsebesültek, öt ember – három magyar és két román – meghalt.
1990. március 28-án hajnalban rendőrök csengettek Pucziék ajtaján. Öt társával együtt vitték el „rutinkihallgatásra”. Egy hétig vallatták őket. „Mindent bevetettek. Volt olyan éjszaka, hogy nem engedtek aludni, egész éjjel ordítoztak nekünk, hogy gyilkosok. Hét napig nem volt más csak verés meg vallatás.” A hetedik napon Puczi Bélát és társait áthelyezték a marosvásárhelyi börtönbe, ahol kilenc hónapot töltött előzetesben. Az RMDSZ biztosított számukra ügyvédet, de a költségeket maguk állták. „Míg a börtönben voltam, a feleségem eladott tévét, magnót, mindent, hogy ki tudja fizetni az ügyvédet, meg a szombati csomagokat” – idézte fel később Puczi. Amikor – nemzetközi tiltakozás hatására – kiengedték az előzetesből, több fenyegetést kapott ismeretlenektől, akik magyarbérencnek nevezték. Végül hosszas bíróság eljárás után több mint másfél év börtönbüntetésre és 600 000 lej pénzbüntetésre ítélték utcai huliganizmusért és „a román állam vagyonának megrongálásáért”.
Ekkor döntötte el, hogy elszökik Romániából és Magyarországon kér politikai menedékjogot. Egy kis kézipoggyásszal, a történetét elmesélő újságcikkel, és a marosszentgyörgyi református lelkész magyar hatóságokhoz címzett ajánlólevelével a zsebében érkezett Budapestre. Arra számított, segítséget kap, amíg munkát nem talál. A budapesti menekültügyi hivatal azonban nem tekintette sem hősnek, sem magyarnak: „És akkor kérdi: magyar vagyok, vagy más nemzetiségű. Mondtam, persze, hogy magyar vagyok, megmutattam a személyi igazolványomat, bele volt írva: magyar. Látja, asszonyom, magyarul írtam mindent, magyarul beszélek, persze, hogy magyar vagyok. Erre ő: úgy tudja, hogy más nemzetiségű vagyok. Kiparancsolt az irodából, várjak kint, és még utánam szólt: maga miért jött ide, magából van itt is elég. Ez nagyon szíven szúrt. Hogy én mint cigány mit keresek itt.”
Puczi a bicskei menekülttáborban hosszú hónapokig hiába várta, hogy elbírálják menedékkérelmét. Később albérletbe mehetett, munkát vállalt a vasútnál. 1992. elején ismét behívták, és közölték vele, hogy mivel nem tudja kérelmét kellőképpen indokolni, 15 napon belül el kell hagynia Magyarországot. Újabb iratokat, igazolásokat szerzett az RMDSZ-től, aminek köszönhetően az eljárás újrakezdődött, de a hatóságok továbbra is elutasítóak voltak vele. Az újabb kiutasítástól félve Franciaországba ment, ahol alkalmi munkákból élt, vasútállomásokon, és Párizs környéki lakókocsis cigány-telepeken húzta meg magát. Egy általános igazoltatás során letartóztatták, és kiutasították az országból. Magyarországra visszatérve ismét bujkálni kezdett, s csak véletlenül tudta meg, hogy már egy éve megkapta a politikai menedékjogot.
Innentől szabadon élhetett volna, de hányattatásai megtörték. „Öt társamból kettő halott. (...) Nincsen olyan szép szó, ami engem meg tudna nyugtatni, hogy ezt a tíz évet elvesztettem” – nyilatkozta abban az életinterjúban, amit Bernáth Gábor készített vele. Bár munkát is vállalt, egyre több betegség kínozta, testileg-lelkileg megrokkant. Az ezredfordulót követő években a Nyugati pályaudvar környékén élte a hajléktalanok életét. Nyomorban, sok szenvedés közepette halt meg 2009-ben Budapesten. Egy évtized múlva a Roma Büszkeség Nap szervezői elhatározták, hogy emléktáblát állítanak neki a Nyugati oldalában, ahol utolsó éveiben tengődött. A MÁV először azzal utasította el őket, hogy csak vasúti dolgozókra emlékező táblákat lehet kihelyezni az épületeikben. Néhány hónappal később azonban mégis megérkezett az engedély, és 2018 decembere óta tábla idézi fel a bátor magyar cigány, Puczi Béla emlékét.
Források:
Bernáth Gábor – Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar : egy roma a barikád magyar oldaláról. Roma Sajtóköpont, Budapest, 2000.
K.B.: "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!", Heti Válasz http://valasz.hu/.../ne-feljetek-magyarok-megjottek-a...
Vajda András: „Akkor is magyar cigány vagyok!” - Kísérlet egy roma identitásért folyó harcának elemzésére. Művelődés - közművelődési folyóirat, Kolozsvár, 2017.
Puczi Béla beszél: https://www.youtube.com/watch?v=KXnX44bIKY8
