Volt egyszer egy Vadnyugat majdnem három órás, a Sergio Leone és Ennio Morricone által teremtett atmoszféra azonban annyira beszippantja a nézőt, hogy eszünkbe sem jut az órára nézni közben. Pedig a rendező A Jó, a Rossz és a Csúf után vissza akart vonulni a westerntől, és csak Henry Fonda miatt egyezett bele, hogy elkészíti az utolsó nagy spagettiwesternt, ami a filmtörténet egyik legelismertebb darabjává nőtte ki magát. Most újra a nagyvásznon élhetjük át a vadnyugat hanyatlását.
Három férfi érkezik a vasútállomásra. Az állomásfőnök krétával karcolja fel a táblára, mennyit késik a vonat. Kívül megállás nélkül nyikorog a szélkerék, bent a távíró kattogása és a mennyezetről fájdalmasan lassan csöpögő víz hangja felváltva töri meg a csendet, és azt az egy legyet sem sikerül elhessegetni. Tíz perc is eltelik ezekkel a látszólag semmitmondó jelenetekkel, amiknek mindenféle ésszerűség szerint halálra kéne idegesíteniük a nézőt – ehelyett olyan atmoszférát teremtenek, ami úgy beszippant, hogy a maradék két és fél óra a ráérős tempó ellenére mindenféle üresjárat nélkül repül el.
Pedig a Volt egyszer egy Vadnyugat kis híján el sem készült. 1966-ban, A Jó, a Rossz és a Csúf megrendezése után az akkor még mindig csak 37 éves római zseni, Sergio Leone úgy érezte, mindent elmondott a western műfaj keretein belül, amit el lehet mondani a kor pisztolyhőseiről. Csakhogy Hollywood már akkor is úgy működött, ahogy ma: az egyből népszerűvé vált Dollár-trilógia megrendezése után benne ragadt a skatulyában, és folyamatosan western-ötletekkel bombázták. Az ötvenes-hatvanas évek legeslegnagyobb mozisztárjaival, Charlton Hestonnal és Kirk Douglasszel készíthetett volna vadnyugati filmet, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy végzett a műfajjal.
Henry Fonda
Aztán a Paramount stúdió megtalálta a gyenge pontját: beajánlották neki gyerekkora kedvenc színészét, akivel egész életében együtt szeretett volna dolgozni, Henry Fondát. Az sem volt utolsó ösztönzésnek, hogy a négy évvel korábbi Egy maréknyi dollárért 200 ezres költségvetéséhez képest ezúttal 5 millióból gazdálkodhatott, így a másik főszerepre megszerezhette azt a Charles Bronsont, akinek elsőként ajánlotta fel az Egy maréknyi dollárért főszerepét, de akkor még pénzügyi okokból csak a kevésbé ismert Clint Eastwoodra futotta neki.
Bár a stúdió Fonda nevével édesgette vissza a western terepére a rendezőt, az ekkor már 63 éves színész, Hollywood ügyeletes jófiúja nem adta könnyen magát. Az első visszautasítás után azonban Leone egy elég erős képet ültetett el a színész fejébe: „Képzeld el, ahogy a kamera deréktól lefelé mutat egy férfit, aki előrántja a pisztolyát, és lelő egy futó gyereket. A kamera felkúszik a férfi arcáig, és kiderül, hogy ez Henry Fonda”. A szupersztár félelmeit végül barátja, Eli Wallach – aki a Csúfot játszotta Leone előző filmjében – oszlatta el, aki egy telefonbeszélgetés során győzte meg arról, hogy mindenképp vállalja el a törvényen kívüli Frank szerepét.
A film igazi unsung herója a szép csendben zseniálisat alakító Jason Robards, aki a sok árnyalt karakter közül is a legárnyaltabbat, a hol kegyetlen bandavezérként, hol pedig tisztességes férfiként felbukkanó Cheyenne-t játszotta. Hozzá hasonlóan szintén nem volt már ismeretlen a filmkedvelők számára az olasz szexszimbólum, Claudia Cardinale neve, aki addigra már túl volt két Visconti (Rocco és fivérei, A párduc), egy Fellini (8 és ½) és egy nagy hollywoodi filmen is (A Rózsaszín Párduc).
Charles Bronson
Az a bizonyos nyitójelenet is egész más jelentéssel bírt volna, ha Leone nem veszik össze olyan nagy sajtóvisszhang mellett korábbi sztárjával, Clint Eastwooddal. Az eredeti elképzelés ugyanis az volt, hogy a Harmonika kiiktatására felbérelt három figurát A Jó, a Rossz és a Csúf három főszereplője, Eastwood, Lee van Cleef és Eli Wallach alakítsa, ezzel is jelezve, hogy a Dollár-trilógia Sergio Leonéja már a múlté. Bár van Cleef és Wallach belement a buliba, Eastwood hiányában elmaradt az osztálytalálkozó, helyettük pedig végül három, amerikai westernekben már kipróbált színészt választott a banditák szerepére.
Nem bízta a véletlenre a történetet sem. Egy igazi epikus korrajzot akart letenni az asztalra, ehhez pedig olyan segítőket szerzett – és egyben indított el jó hírrel a filmszakmában –, mint a későbbi Oscar-díjas Bernardo Bertolucci (aki aztán a még nagyravágyóbb, több mint ötórás Huszadik századdal szállt be az eposz-bizniszbe) és a giallo-horrorjaival kultkedvenccé vált Dario Argento (Kristálytollú madár, Sóhajok). Ők, így hárman együtt töltötték az 1967-es évet, és kielemeztek minden fontos westernfilmet, a Délidőtől a John Ford/John Wayne-féle Az üldözőkig, hogy azok elemeiből összegyúrva alkossák meg a kvintesszenciális westernt.
Maga a forgatás ehhez képest semmi idő alatt, 4 hónapon belül megtörtént, pedig a nagyobb büdzsének köszönhetően Leone most már nemcsak a költséghatékony andalúziai Tabernas-sivatagban, hanem tényleges amerikai – főként Arizona és Utah állambeli – helyszíneken, vaamint a római Cinecittà stúdióban is forgathatott.
Ahogy a hatvanas évek végére a western műfaja is a kifulladás szélén állt – John Ford visszavonulása és az olasz spagettiwesternek rövidéletű tündöklésének vége is erre az időszakra esett –, úgy az 1968-as Volt egyszer egy Vadnyugat is egy korszak végéről szólt. A törvények nélküli vadnyugat és a civilizáció találkozását, az új idők eljövetelét két szimbólum jelzi a filmben: a vasút és a víz.
Balról jobbra: Henry Fonda, Claudia Cardinale, Sergio Leone,
Charles Bronson és Jason Robards
Charles Bronson és Jason Robards
Vasútállomáson kezd és fejeződik is be a film, amelynek során végig feltűnnek a síneket építő munkások, jelezve, hogy az új világban a rombolás helyett az építésen lesz a hangsúly. Frank és főnöke, Morton is vonaton igyekszik elhagyni a bonyodalmat okozó gyilkosság helyszínét, de oda a körülmények visszarángatják őket. A helyszín neve pedig nem más, mint Sweetwater, azaz Édesvíz – a kietlen, durva sivatagos tájon a tisztaságot jelzi az épülő város alatt meghúzódó vízkészlet.
Leone finom szimbolizmusa mellett azért nem temette el a korábban tökéletesített stílusjegyeit. A színészeket a nézőkhöz közel emelő, szuperközeli arcképek vegyítése a hangulatteremtő, természetfilmes eszközökkel élő nagytotálokkal, valamint a kegyetlen valóság és a romantikus ideák mentén meghúzódó melodráma ugyanúgy – sőt, még hangsúlyosabban – megtalálható a ’68-as eposzában, mint a Dollár-trilógiában.
És talán azt sem nagy merészség kijelenteni, hogy tökéletesre csiszolt rendezői, színészi, operatőri munka ide vagy oda, a Volt egyszer egy Vadnyugat nem lenne ugyanaz a filmélmény Ennio Morricone zenéje nélkül. A januárban Magyarországon koncertező maestro szokásához híven a forgatás előtt kész volt már a teljes filmzenével, amit aztán Leone úgy vágott a jelenetek alá, ahogy csak akart. Mind a négy főszereplő külön témát kapott, és amikor azok a filmben találkoznak, az egyes motívumaik is keverednek. Kevés olyan karakter van a filmtörténetben, akiről ha látunk egy képet, egyből tudunk hozzá zenét társítani – márpedig Bronson = szájharmónika, Robards = pattogós gitár, Cardinale = áriázós szimfónia.
Ma már nehéz elképzelni, hogy annak idején egyáltalán nem voltak elájulva a filmtől a kritikusok. Márpedig a legendás Roger Ebert első blikkre csak két és fél csillagot adott rá a négyből, ezt írta: „Sajnos Leone képtelen leállni. A film majdnem három órás, és két ponton is vége lehetne a nagy finálé előtt”. De a hat évet csúszó magyar premier után itthon sem váltott ki egyöntetű rajongást, Sas György például azt írta a Film, Színház, Muzsikában, hogy:
„Ártalmait nem akarom eltúlozni: egy ilyen ügyesen és nagy anyagi és mesterségbeli ráfordítással elkészített vadnyugati film sikere érthető és indokolt, még ha nagyon meglátszik is rajta, hogy ősi reminiszcenciákból és jól bevált elemek felmelegítéséből táplálkozik. Ellenben sokallom mímelt izgalmait. A marcona arcok és elburjánzott szőrzetek kihalt birodalmában minden olyan feszültségteremtő titokzatossággal indul, mígnem kiderül, hogy a sztoriban nincs két részre való izgalomtöltet. Ám ez a két rész alatt derül ki. Ezért vannak a filmben hatszorosára nyújtott jelenetek, hosszú, néma és hatásvadász zenei aláfestésekkel és szájharmonika-szólókkal megvibráltatott ürességek”.
2015-ben viszont már minden valamire való legjobb filmes listán ott szerepel Sergio Leone 47 éves remekműve, és úgy tűnik, a kritikusok ömlengése mellett a nézők is odáig vannak érte – ezt jelzi legalábbis az, hogy az IMDb Top 250-ben a 28. helyen áll minden idők legkedveltebb filmjei közt.
A Volt egyszer egy Vadnyugatot most digitálisan felújított képpel, 5.1-ben újrakevert hanggal, eredeti hosszúságú (165 perces) változatban láthatjuk viszont a magyar mozikban, a nagy klasszikusokat újra nagyvászonra küldő Pannonia Entertainment jóvoltából. A vetítések teljes listája ezen a Facebook-oldalon található.
Ja, és ha létezik tökéletes jelenet, amiben a színészi jelenlét és az audiovizuális élmény ősrobbanásszerűen kulminálódik (és amiért érdemes mindezt moziban átélni), akkor az ez:
No comments:
Post a Comment