A román történelem hiányzó ezer éve

A mítoszromboló Lucian Boia nyomában

A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.

Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktõl hallottak már egyet s mást Erdély történelmérõl, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.

Mítoszok országa

A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsõként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.

Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.

Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet

A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.

A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetőek-e.

„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetőek az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicsõ végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával.

Minden marad a régiben?

A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei.

„Rebellis” erdélyi történelem

Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetőek a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz. Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.

A románok eredete V.

Valós román őstörténet: a vándorlási elmélet.

És akkor a végkifejlet. Ha a románok nem a dákok leszármazottai és nem éltek mindig a mai románia területén, akkor kik ők és honnan származnak? Két kiindulási alapunk van: az egyik a román nyelv maga, a másik pedig az írott források. Román részről a vándorlást elsősorban azért szokás elutasítani, mert látszólag ez a két dolog ellentmond egymásnak: a román nyelv latin eredete nem vitakérdés, hanem tény, a vándorlás kiindulási pontja viszont a Balkán görög nyelvű övezetébe mutat. A korábban már említett Jirecek vonal szerint ugyanis a Balkánon Illíria, nyugat Moesia és Dacia voltak latin nyelvű provinciák, a többi terület nem. A 12-13. századi román migráció kiindulási pontja viszont a mai Macedónia területe.

Először fejtsük meg a latin nyelv problémáját. A korábbi, nyelvi kérdésekkel foglalkozó postban már leírtam, hogy Dacia miért nem lehetett a román nyelv kialakulásának helyszíne, ezen kívül viszont csak Illíria jön igazán szóba (Moesia vegyes nyelvű volt). Az illír leszármazás és a Macedóniából kiinduló migráció azonban csak látszólag zárja ki egymást. Ha ugyanis a 12. század előttről is megnézünk néhány bizánci forrást, akkor rögtön meglesz a kapcsolat. A korábban már hivatkozott Strategikon az egyik legfontosabb láncszem, amely az Illíria területéről délre menekülő latinokat is megemlíti, ezzel megadva a kapcsolatot a nyelv kialakulása és a vándorlás kiindulópontja között: A 6. század végi avar/szláv támadások miatt a bizánci birodalom balkáni területeiről a latin/görög népesség délre menekült, jobban védett helyekre. Ennek eredményeképpen alakult ki egy latin nyelvű tömb a mai Ohrid város környékén (Nyugat-Macedónia). Ennek a latin nyelvű tömbnek a maradványai ma is megtalálhatóak a térségben, bár eléggé asszimilálódott állapotban, őket hívják arománoknak ill. megleno románoknak. Valószínűleg a középkorban sokkal magasabb lehetett a számuk.

Ezen kívül több bizánci forrás is említi a vlachokat a térségben, pl. Anna Komnena Alexiadja, és komolyabb kutatómunkával valószínűleg még több forrást lehetne találni. (aki tud ilyet, sportszeletet kap). Ráadásul ha a korábban a kontinuitással kapcsolatban hivatkozott forrásokat jobban megnézzük, azok között is találunk olyat, amely alátámasztja ezt, ilyen pl. a gotlandi kő. A 12. századi északi irányú vándorlás megint viszonylag jól dokumentálható: olyan területeken bukkannak fel vlachok, ahol korábban nem voltak: Bulgáriában, Szerbiában, majd a 12. század elején Magyarország déli határainál. Mindenképpen tehát egy olyan folyamatról van szó, amelynek vannak írott forrásai, nem kerül ellentmondásba a nyelvi és vallási tényekkel, mint a kontinuitási elmélet, és illeszkedik is azoknak a népeknek és országoknak a történelmébe, amelyekkel kapcsolatba kerültek, szemben a kontinuitással. Tehát akkor mit is mondhatunk? Leginkább azt, hogy a románok valószínűsíthetően Illíria romanizált népességének a maradványai (másik részük helyben maradt, az ő leszármazottaik voltak a dalmátok), akik a 6. század végi barbár támadások miatt először délkeletre húzódtak, majd miután a 11. század elején Bizánc legyűrte Bulgáriát, ezzel újraegyesítette a Balkánt, ami a térség prosperitásához vezetett, és az Ohrid környéki terület túlnépesedett, ami megindította a népességfelesleg északi irányú vándorlását. Mivel a vlachok tradícionálisan magashegységi állattenyésztők voltak, nem okozott nekik nehézséget a szerbiai hegyvidékek, ill. a nyugati Balkán hegység hegyi legelőit benépesíteni, majd eljutni az Al-Dunáig. És ez az a pont amikor megjelentek a Dunától északra. Nem tudom ki hogy van vele, de ha román lennék, nekem ezt a verziót elfogadni sem lenne nehéz, ez sem kevésbé "dicső", mint a kontinuitás. Igaz, vélt történelmi jogot nem lehet vele Erdélyre fabrikálni, de mint tudjuk a területszerzés sosem a bíróságon dől el.

Címkék: középkor románok

Ajánlott bejegyzések:

§ Előzmények a nagy albánok sorozathoz: Albánia a középkorban

§ A balkáni vlachok, vagy a románok

§ A románok eredete IV.

http://toriblog.blog.hu/2008/02/18/a_romanok_eredete_v

"A történelem csapdái. A román értelmiségi elit 1930 és 1950 között" Miskolczy Ambrus Az értelmiség divatban van. Egy pillantás az internetre, és látható: Franciaországban a 90-es években jelentek meg a nagy monográfiák, és néhány éve pedig megszületett az Értelmiségiek lexikona, az ezredforduló után azonban megindult az angol és amerikai könyvek özöne is. Nálunk Paul Johnson a menő, a mű a jobboldal gondos kíméletével a baloldaliakat készíti ki Tolsztojtól Chomskyig, aki azért klasszikus érvénnyel hangsúlyozza, hogy az értelmiségiek „valamiféle laikus papságot” alkotnak, feladatuk: „a társadalom doktrinális igazságainak a hirdetése”, és ezért „a népességnek az értelmiségiek ellen kell lennie, és azt gondolom, ez egészséges reakció”. Alighanem ennek a reakciónak a jegyében született Lucian Boia legújabb könyve. A műfaj és a téma remeke. Mélyen rokonszenves gesztus, hogy olvasóit (és magát is) megkíméli a fogalmi tornától. Nem határozza meg az értelmiség fogalmát, mibenlétét, megteszi ezt az a 120 akadémikus, újságíró, egyetemi tanár és szépíró, akinek 1930-tól 1950-ig tetteiből és szavaiból idéz meg egyet s mást, miközben húsz év alatt 7 rezsimváltozást csináltak végig, és belesétáltak – hogy a címet idézzük – a történelem csapdáiba, vagy beleestek azokba, vagy belelökték őket. Ép bőrrel vagy lélekkel nem lehetett megúszni. Bár H. White Metahistoryjába mindig belealudtam, soha nem éreztem úgy a mű tézisének igazát, mint Boiát olvasva: egy történetet többféle műfajban vagy beszédmódban lehet megírni, metaforákkal, metonímiákkal és így tovább… A román történetíró iróniája rendhagyó, komédia és tragédia egyazon elbeszélésbe, olykor mondatba sűrítve. Gyilkos és mégsem sértő megjegyzésekkel, aki pedig megsértődik, magára vessen. Lássuk például Károly király megjelenítését. Boia helyett alighanem mindenki megragadta volna az alkalmat, hogy elcsámcsogjon az uralkodó magánéletének priapizmusa által uralt mozzanatain, de ilyesmiről szót sem ejt a szerző. Hanem a kulturális élet bőkezű mecénását állítja elénk, azt, aki az öreg akadémikusok konzervativizmusával szemben a fiatalok mellé állt, azok mellé, akiket Iorga – az uralkodó egykori történelemtanára és a nemzeti történész – erkölcstelennek, pornográfnak stb. bélyegzett meg, ráadásul tette ezt Lucian Blaga akadémikusi székfoglalója alkalmával. Azért persze Károly sem ússza meg könnyen, mert ugyan egyes tanúságok szerint sokat olvasott, bő lére eresztett naplójában olvasmányairól egy szót sem ejt, annál többet, hogy esténként milyen filmet vagy filmeket látott. Az írók – a legjobbak, akik aztán a kommunizmus harcosai is lettek – nem győzték magasztalni, mi pedig azokat olvasva nem győzünk mosolyogni. De van, amit csak vájt fülűek és kellő szagmemóriával rendelkezők értenek, például azt, hogy miközben az akadémikusok annak rendje és módja szerint asszisztáltak a királyi diktatúrához, akkor az annak ügyében tartott nyilvános népszavazáskor Radu R. Rosetti bátran nemet mondott. (Nem sokan voltak a milliókból, és már az is bátor tettnek számított, ha valaki nem ment el a szavazásra.) Kiáltó ellentétben áll ez a bátor gesztus Rosetti gúnynevével: Closetti. A kiváló tábornok és hadtörténész, mint az Akadémiai Könyvtár igazgatója rendszeresen ellenőrizte a mellékhelyiségeket, és ennek a jelentőségét csak az érti meg, aki a könyvtár átépítése előtt némi harci tapasztalatokat szerzett. (Mert amíg a hajdani moszkvai Lenin Könyvtár klotyójában valami szinte átláthatatlan füst ellensúlyozta az illatokat, miközben a raszkolnyikovi figurák egyben a kulturális ellenállás szimbólumaiként sejlettek fel, Bukarestben csak a fájdalmas beletörődés látszott az arcokon.) Boia legalább ennyivel megtorolta az olvasók megpróbáltatásait, akkor nem is találkoztam vele a könyvtárban, újabban annál többet, egy éve is, amikor ezt a könyvét írta.

Károly megidézésével megtörtem az előadás rendjét, de hát 1930 azért is jó kronológiai cezúra, mert a király trónra lépésével valami nagy új korszaknak az ígérete köszöntött be, rövid időre. Aztán a pártok elhasználódtak, a radikális szélsőjobb, a légionárius mozgalom komoly politikai erővé vált, mire a király pedig bevezette a maga diktatúráját, ez 1940 szeptemberének elején – Besszarábia és Észak-Erdély átadása után összeomlott. Antonescu és a légió vette át a hatalmat, 1940 januárjától 1944. augusztus 23-ig. Ezen a napon Mihály király – aki még 1940 szeptemberében lépett apja örökébe – elfogatta „a vezetőt”, Románia pedig Hitler ellen fordult. (A fordulatot a szovjetek sem vették jó néven, mert győztes felszabadítóként akartak bevonulni Bukarestbe.) Aztán jött a sorvadásra ítélt átmeneti demokrácia három éve. 1947 decemberében Mihály királyt lemondatták, és kikiáltották a népköztársaságot. Beköszöntött a kommunizmus, annak proletárdiktatúrának nevezett szakasza. 1950-re pedig a kommunista diktatúra stabilizálódott, már csak a belső hatalmi harcok folytatása volt hátra…

Lucian Boia először értelmiségi csoportosulások kollektív portréját vázolja fel. A „fiatalok offenzívájával” kezdi, azokéval, akiket a harmincéves irodalmár George Călinescu 1929-ben egyszerűen taknyosoknak nevezett, akik viszont a harmincéveseket már vén hülyéknek tartották. A lelkükből és nevükben szóló Cioran jó hatvan év távlatából úgy látta, hogy sehol sem volt olyan heves a nemzedéki harc, mint hajdan Romániában. Kommunista és fasiszta fiatalok egy ideig egészen jól megvoltak, hittek az eszmecserék lehetőségében, amíg 1934-re a frontok meg nem merevedtek. Volt, aki a falut magasztalta, más pedig kárhoztatta. Érdekes, hogy azok, akik a legnacionalistábbak és a legkozmopolitábbak voltak – mint Mircea Eliade és Cioran – azok, akik révén „Románia – végre – belépett be a nemzetközi kórusba”. Ugyanakkor a negyvenes éveit taposó egyetemi tanár, Nae Ionescu (filozófus, újságíró) volt az, aki – egy-két kivétellel – valósággal elbűvölte a lázadó fiatalokat. Ma is folyik a vita életműve jelentőségéről. Boia szerint „életmű nélküli filozófus”, kurzusai „haloványak”, cikkeit is Mircea Eliade foglalta kötetbe. Egyetemi előadásaival viszont felszabadító hatást fejtett ki, mint Boia egyik hívének naplójából idézi, mit jelentett egy-egy Nae-előadás: „Kigúnyolja a rendszereket és a filozófiákat. A konkrét filozófiája. Mindenki vele kezd filozofálni. Lehetséges a közösség, az együttműködés nem. […] a léttel, magunkkal számolunk le. […] Nincsenek megoldások. A filozófia nem szolgál semmire, nem halad és nem segít. Mi, magunkban, alkotási folyamat. A tudós filozófus – más sajtját áruló vegyeskereskedő. […] Az embernek magából kell kiindulnia, és nem a másikból.” Minek is lett volna szüksége „a Professzor”-nak életműre? – kérdi Boia. Az ő szerepe az volt, hogy kinyissa „a tilos ajtókat”. Amit viszont meg lehetett volna írni, az a Professzor politikai játszmája volt, az, hogy miután meghasonlott a királlyal és a légionárius mozgalom ideológusa lett, amiért többször is internálták, végül is ajánlkozott, hogy az uralkodót és a mozgalmat összehozza egymással, csakhogy a király nem vette komolyan, bár ő komolyan vette saját magát, feltehetően a németek is, mert professzori átlagot meghaladó luxusban élt, amíg váratlanul meg nem halt, a legionárius hagyomány szerint megmérgezték. Az értelmiségi félrecsúszás klasszikus példája lehetne Nae Ionescu, aki a maga módján zsenitréner volt. Viszont ha ilyen részletekbe belemegy a szerző, akkor a könyv példamutató ökonómiája sérül. És ki tudja, mikorra készül el, hiszen a román történeti pletykagráfia kimeríthetetlen…

A Nacionalisták és demokraták, zsidók és antiszemiták cí­mű fejezet a mentalitástörténet és a köztörténet ötvözésének remeke. Könnyed, szenvtelen tényközlések és kemény ítéletek váltják egymást. „A demokrácia és a nacionalizmus körül forogtak a 30-as évek román politikai vitái. Nem nagyon tudtak összhangba kerülni. Egyesek számára Románia nem volt elég demokratikus, mások számára nem volt elég román. Mindenkinek igaza volt: a demokratikus filozófia szempontjából vagy a nemzeti államéból.” Eddig úgy tűnik, mintha Boia nagyon messziről mutatná be a történeti tájat, de már a következő mondat határozott állásfoglalás: „A kommunista rendszer az oka, hogy – kontraszthatásként – a két világháború közötti Románia demokratikusabbnak tűnik, mint valójában volt.” A városi lakosság az össznépességnek csak 20%-át tette ki, a munkásság csekély száma miatt a baloldal is gyenge volt. 1930-ban a kommunista pártnak 27% magyar, 23% román, 18% – idézi a szerző Liviu Rotman monográfiájának becslését, de jó lett volna jegyzetben megtudakolni, hogy a hiányzó 32% mi volt. Viszont a kérdés „érzékeny”, újabb és veszélyesebb labirintus bejárata. Boia így vágja el a gordiuszi csomót, vagy azt, amit sokan annak tartanak: „Egy román demokrata nehezen találta volna meg a helyét egy ilyen »tarka« demokratikus irányzatban.” Ő, a szerző nem is akarja megoldani a nacionalizmus problémáját. A „politikailag korrekt” álláspontnak ad hangot: „Ma a demokrácia a jó, a nacionalizmus rossz.” A román nacionalizmusnak mély történeti gyökerei vannak. Románia magát nemzetinek deklarálta, de nem volt az, mint ahogy multinacionális sem, a kettő között állt félúton – hangsúlyozza Boia. A fiatal nacionalisták valamiféle pszichózisban a román demográfiai dinamikát a valóságosnál kedvezőtlenebbnek tartották. Eliade siránkozott is a kisebbségiek térhódítása miatt. „De nem az a lényeges, hogy igaza volt-e neki, vagy sem, hanem a tény, hogy azt elhitte.” A zsidók bűne pedig az volt, hogy míg a többiek a maguk külön életét élték, ők el akartak románosodni, vagy kettős identitást alakítottak ki, és így „a civitas szívében” tevékenykedtek. (Idézzük a huszonnégy éves Cioran 36-os eszmefuttatását: „A magyarok messziről gyűlölnek, a zsidók kö­zépen, centrumunkban. Miként asszimiláljuk mi, szegény nép a történelem legirreduktibilisebb jelenségét. Egy népet, amelynek aktívumát a történelem legnagyobb népein aratott győzelmei alkotják, miként asszimilálhatna egy olyan nép, amely a magyarok, törökök és görögök sötétjében látott napvilágot? A zsidó vitalitás olyan agresszív és a zsidó szerzési vágy olyan szívós, hogy ezzel a munkás és kizsákmányoló néppel szembeni toleranciánk biztos bukásunkat jelentené.”) De az ötvenéves liberális – Eugen Lovinescu irodalmár – is „rasszista módon” gondolkodott „szigorúan szellemi értelemben”. A zsidók a modernitás fermentumai – a szónak pozitív értelmében. Nem lehet szó „szemita szellemről”, de annál inkább szellemi mozgékonyságról. Baloldaliságuk természetes, az egész világon túlreprezentáltak, nemcsak Romániában. A szélsőségek térnyerésével ez még hangsúlyozottabbá vált. A zsidó írók – vagy akiket annak tartottak – kiszorultak a mérsékelt jobboldali sajtóból. Iorga is, aki szakított az első világháború előtti antiszemitizmusával, olykor ehhez visszakanyarodva megnyomta a tollát, bár főleg Tudor Arghezi pornográfiáját támadta, már azért is, mert sokan a legnagyobb kortárs költőnek tartották, és meg kellett védeni a nemzet erkölcsiségét. A baloldali demokratikus sajtó pedig a kommunistákat kímélve úgy védekezett, ahogy tudott. A demokratikus értékek legjelentősebb fóruma felfogadta az immár ugyancsak élő klasszikusnak számító M. Sadoveanut, akit – Boia szerint – az íráson kívül a vadászat, halászat és saját gazdasága érdekelt. „Ideoló­giai álláspontja nem nagyon világos.” Eléggé esetlenül védekezett. „Elég nehéz volt Sadoveanu számára, hogy ezekkel is, azokkal is legyen egyszerre!” A helyzet iróniája, hogy a lelkiismereti és a véleményszabadság mellett M. Roller állt ki, akiben a titkosrendőrség kommunistát sejtett, és „úgy tűnik, nem sokat tévedett”, mert ő – immár M. Roller – lett a majdani kommunista történetírás tézisadója. Érthető, hogy ezt a poént Boia nem hagyta ki, hiszen a történetírás „kis diktátora” – szem- és fültanúk szerint – borzalmas alak volt. De azért, mintha a szerző a nagy megtévelyedettekkel szemben kissé elnézőbb lenne, igaz, egy Mircea Eliade fajsúlyosabb, mint egy Roller. Ráadásul Eliadéra rossz idők járnak. Kijár neki egy kis apológia, mert számára „a legionárizmus szeretetet és szabadságot jelentett, felemelkedést és szellemi megtisztulást. Attól függetlenül, hogy miként látjuk ma a dolgokat – és azok mindig bonyolultabbak, mint első látásra tűnnek – az a korrekt, ha nemcsak azt a történelmet vesszük figyelembe, amit mi tudunk, hanem azt is, amelyben Mircea Eliade „naivan hitt”, akkor is, amikor a zsidó „hódítók” ellen cikkezett. Antiszemita, de kevésbé, mint a többi, ugyanakkor a zsidók mellett is cikkezett. (Moses Gasterről írt, és a zsidó filológusokat dicsérte, igaz – tegyük hozzá –, a királyi diktatúra alatt, amikor éppen vasgárdista múltjának terhén kellett enyhítenie.) Igaz, hogy Eliade antiszemitizmusa nem fundamentalista, hanem „konjunkturális”, és élete vége felé úgy érezte, hogy már nem is érthetik meg – Auschwitz után. Eliade – Boia által hangoztatott – „szörnyű naivitásának” megnyilvánulása az, amikor chicagói professzorkéntA labirintus próbája című interjúkötetében önfeledt tudatossággal így szólta el magát: „Az aztékok számára az emberi áldozatnak az volt az értelme, hogy az emberi áldozatok vére a napistent és általában az isteneket táplálja. Az SS számára emberek millióinak megsemmisítése a lágerben szintén értelemmel bírt, ugyancsak eszkatologikus jellegűvel. Azt hitte, hogy a jót képviseli a rossz ellenében. Akár a japán pilóta.” Vajon a Nacht und Nebel akció elrendelői is így hitték, amikor a koncentrációs táborok és személyzetének a likvidálását kezdeményezték?

A „professzorok és akadémikusok” fejezet már vidá­mabb, bár komolyabb. Jellege nagyon férfias (alig van nő oktató) és nagyon román (a szó etnikai értelmében). Az egyetemek a románosítás eszközei. Mindezt konkrét számokkal érzékelteti a szerző, és azt is, hogy milyen sok a zsidó hallgató, és milyen kevés a zsidó oktató, továbbá pedig azt, hogy az oktatók milyen párthoz kapcsolódtak. A leg­érdekesebb eset alighanem P. P. Panaitescué, aki először liberális volt, majd legionárius lett. Vitéz Mihály vajdáról írt monográfiája (1935) realista mű, szó sincs benne a nemzeti egységről, a vajda a bojári érdekek kifejezője. A nacionalista közvélemény tombolt is Iorgával az élen. A kettősség, a tudósi objektivitás és a politikai állásfoglalás magyarázata – Boia szerint – az ambíció „lehet”. De hogy amögött mi állt, nem tudni. Mert ugyan a szerző jelzi, hogy Panaitescu a történelmi fejlemények magyarázatában nem folyamodott a legionárius misztikához, de – és ez nem kerül említésre – annál inkább tette ezt cikkeinek egész sorában. Úgy tűnik, a világkapitalizmus ellen lázadt. A fasizmus metaforakészletével élt, és amikor a kommunistáknak ajánlkozott, akkor őszintén hangoztathatta, hogy a burzsoázia a közös ellenség, és amit sem ő, sem a címzettek nem mondtak ki, vágytak a burzsoá lét örömeire, de ahhoz forradalom kellett, kinek nemzeti, kinek nemzetellenes. Kevesen voltak baloldaliak, de utólag megszaporodtak. A legbalabbra az a Iorgu Iordan, kiváló (és unalmas) nyelvész ment el, aki még a Szovjetunió barátai egyesületbe is belépett, de később megvallotta, hogy akkor még fogalma sem volt arról, hogy mi a kommunizmus. Boia Molière azon hősére utalva figurázza ki, aki a nyelvmestertől tudja meg, hogy prózában beszél: „Miként Monsieur Jourdain, aki úgy beszélt prózában, hogy nem tudta, hogy prózában beszélt, Iorgu Iordan is úgy találkozott a kommunizmussal, hogy nem tudta, hogy már találkozott vele.” De legyünk elnézőek: a nyelvészprofesszor, amikor az 1970-es évek derekán emlékezett, alighanem egy kicsit szégyellte magát, aligha azt a lovat akarta, amely magával ragadta… Ebben a fejezetben a legrosszabbul A. C. Cuza, az antiszemitizmus nagymestere járt. 81 éves korában a királyi diktatúrát megelőző kormány tagja, hat akadémikussal rendelkező kormányé. „Nagyon magas életkor, nagyon kis teljesítmény” egy akadémikusnak – az egyik neves újságíró, miután nem Lovinescu került be az Akadémiára, hanem az antiszemita pártvezér, szóvá is tette, hogy sikerrel letette „az obskurantizmus vizsgáját”. A Román Akadémiát a legélesebben a kiváló nyelvész, A. Rosetti támadta meg 1936-ban. Kiadványait „folklorisztikus makulatúrák kollekciójának” nevezte, és bár a legjobb filológusok is ott vannak a tagok között, még sincs általánosan elfogadott ortográfia. (Meg lehetett volna jegyezni, hogy S. Puşcariu akadémikus szerint az egyes kollegák magánortográfiája a politikai állapotok megfelelője.) Rosetti új akadémiát akart. „Vágya teljesült. Eltekintve az ő »előléptetésétől«, vajon elégedett volt az új intézménnyel?” – hangzik Boia költői kérdése.

A királyról szóló fejezet – amelyből már néhány mozzanatot megidéztem – a legionáriusokról szóló fejezethez vezet, miként a királyi diktatúra is a legionárius uralom előjátéka volt. Véres előjátéka! „Véres parti” – jelzi Boia – zajlott le a két fél között.” A szerző könnyedén fogalmaz meg kemény ítéleteket. „Az idealizmus és az erőszak a legionarizmus két egymástól elválaszthatatlan arca, ami megtévesztőnek tűnik, mert egyesek ma is csak a projekt »tisztaságát« látják, mások viszont csak a kriminális megnyilvánulásokat. Nem nagy titok: a legionarizmus a millenarizmusok nagy családjához tartozott, azon ideológiák sorába, melyek »tabula rasa«-t akarnak csinálni és új világot teremteni (mint a kommunizmus is a maga módján). Nem helyénvaló a kérdés, hogy annyi kiváló szellem miként csatlakozott a mozgalomhoz. »A kiváló szellemeket« a mozgalom idealizmusa vonzotta, mely idealizmus, szélsőséges formájában korlátlan barbársághoz vezetett.” Ugyanakkor – fejtegeti Boia – Károly királynak köny­nyebben megbocsátják, amit a Vasgárdának már nem, holott „megbocsáthatatlan félrecsúszás”-ról van szó, „az állam maga is bűnözővé vált”. 1938 novemberének végén Károly legyilkoltatta a mozgalom vezetőjét 13 társával (akik közül három még 1933 utolsó napjaiban legyilkolta a minisz­ter­elnököt, tíz pedig szitává lőtte és feldarabolta a Codrenaut rágalmazó „árulót”), majd miután a legionáriusok 1939 szeptemberében lelőtték kedvenc miniszterelnökét, a király 252 internált vasgárdistát ítélet nélkül kivégeztetett. A szellem emberei közül sokan megkönnyebbültek, baloldalon és a mérsékelt jobboldalon egyaránt. Beálltak a sorba, kaptak egyenruhát is, majd üdvözölték a Franciaországot lerohanó Németországot, mely offenzívájának áldozatul esett a király is. A vasgárdisták bosszút álltak, 60 bebörtönzött minisztert, államtitkárt, rendőrfőnököt stb. lemészároltak, majd még Nicolae Iorgát is, ami már közfelháborodást váltott ki. Az értelmiségiek folytatták a leszámolást egymással, és erre alkalmat adott az egyetemi purifikáció is, aki nem tetszett, kirúgták, de akinek nem volt doktorátusa, ha érdemeket szerzett a mozgalomban, az maradt, és büszkén hordhatta a zöld inget. Tudományos teljesítmény hiánya miatt ki akarták dobni a bukaresti orvosi karról George Mihail Paladét, az egyetlen majdani román Nobel-díjast. Diákok feljelentették tanáraikat, például EugenCoşeriu, aki aztán korunk egyik legismertebb nyelvésze lett. Ilyen volt – Constantin Noica, ifjú filozófus szavaival – „a legszebb őrület”, a Mozgalom uralma. Ennek Antonescu vetett véget, viszont folyt az átöltözés. Érdemes emberek is végre álláshoz juthattak, baloldaliak is. „Könnyű az írástudókat megnyerni!” – jelzi Boia. Ugyanakkor ezek akkor, legalább okosan hallgattak. Liviu Rebreanu, a legnagyobb román regényíró még naplójában lelkesen köszöntötte is a marsallt, mint „a gondviselés emberét”. Boia kommentárja: „Elképesztő és elcsüggesztő, hogy emberek milyen ostobán gondolkozhatnak!” Aztán ahogy változtak a győzelmi esélyek, mindenki változott. 1944 áprilisában egész sor egyetemi tanár fordult „A vezetőhöz” a háborúból való kilépés érdekében. Senkinek sem esett baja – jelzi Boia –, míg korábban jóval kisebb horderejű véleménynyilvánításért internálás járt. Ugyanakkor érvényesült némi véleményszabadság. 1941-ben jelent meg G. Călinescu hatalmas irodalomtörténete, amelynek 1985-ös újrakiadása kulturális esemény volt, ma is ünneplik. Első megjelenése után nem nagyon, egyeseknek túl rasszista volt, másoknak nem eléggé. Be is vonták, hosszú időre. Fel sem tűnt – írja Boia –, hogy a mű „annak modellje, miként nem kell irodalomtörténetet írni”. Rendszertelen, aránytalan, minden fejezet másképpen épült fel. Rendkívül személyes jellegű, ami „vagy nagy erény, vagy strukturális elégtelenség”. (Azt azért meg lehetett volna jegyezni, hogy szórakoztató opus magnum, malíciába hajló iróniája miatt is olyan, mint egy nagy családi krónika, amelynek szerzője Eminescu kivételével minden családtagot – írót – megszurkált, persze, amikor másokból bohócot csinált, magából is, ahogy ilyenkor lenni szokott.)

A következő fejezet, következő szakasz: „Egyik diktatúrából a másikba… kis demokráciával” – és mint láthatjuk – nagy helyezkedésekkel. Az okos fiúk külföldön maradtak, és sokan karriert csináltak, nem is sejtett csúcsokra jutottak, mint Cioran, Eliade és Ionesco. Aki következetes maradt, és eddig megúszta, mint a nagy orvos Grigore T. Popa, a bukaresti orvosi kar dékánja, éppen következetes demokratikus elkötelezettsége miatt halt bele a sok meghurcoltatásba 1948-ban. A másik póluson Constantin Daicoviciut, a régészt láthatjuk, aki volt liberális, carlista, legionárius, Antonescu híve, és ugyancsak 1944-ben kommunisták által kinevezett dékán. (Hozzá lehetett volna tenni, hogy élete végén, az 1970-es évek elején szembefordult a dákoromán kontinuitás korábban általa is vallott tanával, bár mindig nyitva hagyta a kiskapukat, de a trákománia hivatalos pótvallássá emelt doktrínáját már nem tűrhette.) Alapvetően igaza van azonban Boiának, amikor könyvéről nyilatkozott, hogy éppen ezek a maximálisan szilárdságra és képlékenységre valló esetek tesznek ránk mély benyomást. És szórakoztatnak, a maguk módján. Ion Barbu, ma is ünnepelt hermetikus poéta, kiváló matematikus, amiatt kesergett az igazolások alkalmával, hogy mennyire akadályozták korábban az előbbre jutásban, és ez így is volt, legionárius antiszemitizmusa miatt, most viszont zsidó matematikus barátait emlegette. Talán el lehetett volna mondani az ismert anekdotát Călinescu kapcsán, hogy amikor Dej, a véreskezű pártvezér felhívta a – mit tudom én, milyen – gyűlésen az értelmiségieket a Párthoz való csatlakozásra, akkor az irodalmár így válaszolt: „Az értelmiségieknek nem a Párt mellett van a helye, [mire mindenki ledermedt, hogy aztán fellélegezzen] hanem a Pártban!” Persze az ilyesmi egy pohár bor mellett szórakoztató, és nem mindegy, hogy ki, mikor mondja el… Olyan, aki maga is gyorsan belátta és megmutatta, amit Boia könyvében oly sokan: „Párt nélkül nem megy.” Jó kedvünket Mihail Sebastian esete rontja csak el. Ő maga is várta a szovjet hadsereget, várta a forradalmat, de amikor megjött, mindenkitől megundorodott. „Alkalmazkodott volna a kommunizmushoz? – kérdi Boia. – Nehezen hihető. Számára csak egy megoldás volt, amit a végzete tartogatott: kilépés a színtérről.” A kitűnő színiírót elütötte egy autó. Boia szerint baleset volt, de a mai napig folyik a vita, hogy ki szervezte meg…

Aztán megérkeztünk az 1950-es pillanatfelvételhez. Példátlanul silány alakok jelennek meg a színen. Egy Toma nevű áztatja el Arghezit, aki hosszú ideig nem kollaborál, bár jó pénzt ajánlanak. Toma papája – harmadosztályú versfaragó – Eminescu mellé kerül az új panteonban. Călinescu egyet tehet, úgy felmagasztalja, hogy az elvtársak gyanakodnak, figyeltetik, és kiderül, hogy csúnya vicceket mesél. Igaz, azt is tudják, Pavlov is ócsárolta Lenint, ezért hangsúlyozza az egyik sötét alak fent a csúcson: „rugalmasoknak kell lennünk”. A bölcsészeket kirúgják, a matematikusokkal, fizikusokkal, vegyészekkel kesztyűs kézzel bánnak, ilyeneket „nem lehet improvizálni” – élcel Boia. Viszont hogy az improvizáltakat ne feszélyezzék a nagyok, látványos igazságtalanságokat követnek el. Dimitrie Gustitól, a szociológustól, az egykori falukutató mozgalom irányítójától elvették a nyugdíját, majd 1950-ben kirakták házából, ahol 22 ezer könyvet kellett hagyni, de vihette ágyát, egy asztalt és három széket némi ruha mellett, és kapott egy világítás nélküli szobát egy nyomortelepen – fabudival. Persze ez jobb volt, mint a börtön, mert aztán végül is egyik kommunista tanítványa a csúcson, szerzett neki egy kétszobás lakást. Rădulescu-Motru akadémikus filozófustól is elvették a birtokát és nyugdíját, majd adtak neki egy szerény állást a pszichológiai intézetben, ahol a 90. éve felé járó kutató megtehette első lépéseit a marxizmus felé. Boia szerint az Akadémia vagy a börtön volt az alternatíva, de láttuk, volt egy harmadik út: a nyomor – egyeseknek. Másoknak hihetetlen honorok, mint Cezar Petrescunak, akit a magyar olvasó Framm, a jegesmedve című könyvéből ismer – szerencséjére. A komikus pálfordulásokban van némi szabály, a carlisták találták meg a legkönnyebben az utat az új világba. A helyzetkomikumra időnként olyan finoman utal a szerző, hogy aki nem ismeri a hátteret, nem is igazán érzékeli. Sadoveanu Mitrea Cocor útja a Szovjetunióban című könyvét azzal jellemzi, hogy egy szegény paraszt „ideológiai tisztulásának bevezető útja”. A bevezetés a szabadkőműves ceremónia része, Sadoveanu nagymester volt, és korábban is, most is büszkén vallotta: ex oriente lux, egyik regénye, Az aranyág pedig a szabadkőműves bevezető út analógiájára írja le egy dák férfi útját Bizáncba.

A mű kitekintésében Boia azt írja le, ahogy az 1960-as években folyamatosan révbe érnek azok is, akiket még 1956 után ítéltek börtönre. Az állam és polgára „nem középúton találkoztak. A fő engedményt nem a rendszer tette, hanem az értelmiségiek.” A liberalizálás abban állt, hogy az értelmiségiek is nacionalisták lehettek, igaz, a láncon engedtek. A sokat emlegetett „kultúra általi ellenállás” valójában „kultúra általi menekülés” volt. A kommunizmus sok embert átvett. „1989 után senkit sem tettek ki, sem egyetemi embereket, sem akadémikusokat. A kommunizmusból a posztkommunizmusba átmentek valamennyien!”

Ezzel vége a „vidám” történetnek, miközben láthattuk, hogy „egyesek drágán fizettek a következetességükért”, míg az alkalmazkodók közül a legszerencsésebbeknek folyamatos választásaik mind bejöttek.Gyilkos, de mégsem sértő történet ez, aki pedig megsértődik, magára vessen.

Talán a magyar történetírásra is hathatna, bár nem igazán hiszem. Nálunk ilyesmit elképzelhetetlennek tartok. Prófétáink kínos dolgait kínosan leplezzük. Bár akadnak kegyeletsértők, de kegyeletesek is. És van még valami: a holocaust. Még 90 után is töredékesen idéznek Kerényi Károlynak Szabolcsi Bencéhez intézett 1946-os leveléből: „És sajnos nemcsak a mártírok, az antimártírok – az új antiszemiták s a mások martiriumának minden fajhoz tartozó haszonélvezői – miatt is úgy kell innen az otthoniakra gondolnunk, mint megfoghatatlan türelmű hősies lelkekre, akik – belsőleg – bizonyára ismét »kivonultak«. A szarvasszimbólum nem vesztette el jelentőségét és érvényét azok számára, akik Magyarországon s azon kívül is a tiszta Szellem emberei. S ezért szimbolikus egyéniség Bartók is az egész humanista világ számára, s nagyon sajnálnám, ha a svájci Bartók-könyv megírására nem vállalkoznál.” És nemcsak az kínos emlék, ami a zsidókkal történt, hanem ami a nem antiszemita polgárokkal, például Herczeg Ferenccel, aki naplójában így írt: „Az egész revíziós munka, mely egy kémiai folyamat következetességével haladt előre, arra volt alapítva, hogy újra felébressze az ősi rokonszenvet, melyet a nyugati művelt népek a magyarság iránt éreztek. A magyarsággal pedig azért rokonszenveztek, mert annak már az apák korában az volt a híre, hogy [a magyar] szabadságszerető, lovagias nép. Nos, nem habozom kimondani, hogy ezt a hírünket megsemmisítették azok a szerencsétlenek, akik az újvidéki vérfürdőt és később a zsidómészárlásokat rendezték. Egy nép, amely eltűri, hogy kormánya ezerszámra fosztasson ki, vetkőztessen meztelenre és koncoltasson fel védtelen embereket, akik a törvény előtt végre is magyar állampolgárok, nem tarthat többé igényt a lovagias és szabadságszerető jelzőre. Ez elkeserítő igazság, amellyel számolnunk kell éppen úgy, mint azzal a ténnyel, hogy a budai Duna-parton a Gellérthegy áll.” A kommunista hatalom mérnökei is óvatosan gazdálkodtak Szerb Antal, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő… és a több mint félmillió mártír sorsával. Klaus Schickert, náci Magyarország-szakértő is zavarba jött, amikor a magyar zsidók magyarságát illuzórikusnak tartotta: „Amikor a Birodalom határain túlra pillantottunk, tekintetünk azonnal fennakadt Magyarországon, mint olyan országon, ahol a zsidóság egyenjogúsítása az államfenntartó néphez kiterjedésben, erőben és mélységben példátlan volt. Magyarország minden más európai államra árnyékot vetett. Mennyivel nehezebben és fájdalmasabban oldódik meg itt a zsidókérdés, mint Németországban!” A múlt feldolgozása is… Román és magyar terepen otthonosan mozgók – mint Nagy-Talavera Miklós vagy Randolph L. Braham – szerint nincsenek román zsidók, csak romániai zsidók, míg vannak magyar zsidók. A bűn súlya is nagyobb.

Boia a román dolgokról fesztelenül írhat, megírhatja, hogy Antonescu milyen kettős politikát követett, példás kegyetlenséggel és sunyi aljassággal likvidálta a besszarábiai zsidókat, de az óromániai és dél-erdélyi zsidókat csak megalázták, kifosztották, de nem adták ki Hitlernek. A Tomákon is jól el lehet szórakozni, egészséges undorral lehet írni a Rollerekről, szóvá lehet tenni a Párton belüli antiszemitizmust, miközben a zsidók úgynevezett túlreprezentáltságát is lehet számokkal érzékeltetni. Ugyanakkor azt is lehet érzékeltetni, hogy az apparátusban azért sok zsidó előkelő helyet foglalt el. Szerintem nem is annyira az antiszemitizmus érvényesült, amikor még jó korán néhány zsidó vezetőt félreállítottak: Dejzsel a bunkók, a ravasz sunyik tették el láb alól az értelmiségieket: az idegen nyelveken beszélő, matematika–fizika szakon végzett magyar Fóris Istvánt, a nemzeties beállítottságú értelmiségi bojári sarj L. Pătrăşcanut, a művelt és liberálisabb hozzáállású Ana Paukert. Az álnok vulgaritás érvényesült a szellemi fölény ellenében, és nem kérdés, melyiknek volt nagyobb etnoszociális beágyazottsága. Boia előadása nagyjából egybevág – a kommunizmus mérlegét megvonó – A végső jelentéssel. Ez a maga nemében páratlan kollektív vállalkozás, a szovjet szférából kihullott államok egyikében sem készült hasonló. Főszerkesztője Vladimir Tismăneanu, aki általában maga sem tud okosabbat, mint I. Deutscher „nem-zsidó zsidó” paradigmáját ismételgetni, és elmondani családi történeteit. A végső jelentésben a kommunista „alogének (bolgárok, magyarok, romániai zsidók vagy ukránok)” olyanok, akik „korlátozottan értet­ték az ország és a nép törekvéseit”, sőt az új „nemzetállam” felbontása mellett voltak. Boia nyiltabban beszél, ugyan­akkor zsidókról írva, még látszik, nincs igazán végleges álláspontja, viszont annál találóbb, ahogy a funkcionárius kulturnyikokról ír, akik „megszűntek valamiféleképpen zsi­dónak lenni. Absztraktizálódtak. Funkciójukban nincs semmi jellegzetesen zsidó. A Párt ideológiájának katonái és új típusú társadalom és kultúra hírnökei.” Bohócok a bohócok között, vagy gazemberek a gazemberek között – ahogy éppen látjuk és olvassuk, mert sokféleképpen lehet olvasni is. És ugyanez elmondható a zsidó írókról, akiknek szív­szo­rí­tóak a megpróbáltatásaik, érdekesek zsidó témájú írásaik, de émelyítőek és jellegtelenek az új világ szolgálatában papírra vetett firkálmányaik, ezeket már csak egyféleképpen lehet olvasni.

Nem véletlenül olvassák Lucian Boia műveit úgy, mint egy-egy regényt. Írói „álnoksága” Dosztojevszkijére emlékeztet, aki egy-egy – mélyen antipatikus – alakját úgy teszi helyre, hogy életéből egy-egy kínos mozzanatot villant fel. A szerző nem emeli magát a historiográfiai táj fölé, mert oda emelte a történelem. Aki pedig a történelem csapdáiról ír, az maga is általában belelép. Lucian Boia kivétel. Megóvja hozzáállása. Hitvallása: „Nem hiszek a politikát csináló értelmiségiben, hanem abban, aki megítéli a politikát, és nemcsak azt. Az értelmiséginek az eszmék élő játékát kell biztosítania, az eszmék szabad mozgását a társadalomban.” Boia kicsit hasonlít ifjúkori példaképére, a polihisztor Hasdeura, a nagy mítoszgyártóra, aki szemben állva saját kora iskolatudományával és historiográfiai unalmával, így határozta meg magát: nem-doktor. Lucian Boia nem-akadémikus. De nemcsak a román történetírásban foglal el előkelő helyet…

(Lucian Boia: Capcanele istoriei. Elita intelectuală român­ească între 1930 şi 1950. Bucureşti,Humanitas, 2011. 358 l.)

http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_tortenelem_csapdai_a_roman_ertelmisegi_elit_1930_1950_kozott