A magyar sereg durván negyvenezer főből állt.vezére Árpád és fiai, Tarhos, Üllő, Jutas. A Dunától északra Luitpold 50.000 fővel, délre a folyótól Ditmár érsek 45.000, a hajóhadat kb. 10.000 fővel Sieghardt herceg vezette.
Seregeink az első nap a hajóhadat gyújtották fel, illetve megfúrták őket. Így a Duna két partján elhelyezkedő hadtestek egymást nem érték el.Összeköttetés, utánpótlás nélkül maradtak. Július 4-én és 5-én Ditmár érsek seregét bekerítették és felmorzsolták.
Hatodikán éjjel a harcosok bőrtömlőket erősítettek lovaikra és átúsztattak a Dunán. Hajnalban megsemmisítették a germán sereget. A közelben állomásozó tartalék csapatot is megtámadták, a királyt is menekülésre késztették.
Meghalt Luipold, Ditmár érsek, két püspök, két apát, tizenkilenc gróf. Sajnos mi is nagy árat fizettünk a győzelemért. Árpád három fia, Tarhos, Üllő és Jutas halálos sebet kaptak. A csata után nem sokkal Árpád is elhunyt (bár ezek inkább találgatások).
A győzelem nem volt hiábavaló. Több, mint száz évig idegen ártó szándékkal magyar földre nem tette lábát. Miért nem tanultunk a csatáról? Mohácsot mindenki ismeri, de a győztes csatáinkat nem. Vesztesnek lettünk beállítva, pogánynak, tudatlannak. Ezért is fontos, hogy megismerjük múltunkat. Legyünk büszkék elődeinkre. "Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!"
Lóhalál Zsoldos Attila az ezeregyszáz éve lezajlott pozsonyi csatáról, a nemzeti múlthoz való viszonyról és a lekerített mezőkről Novák Miklós 2007. június 30., szombat 01:00
Feledésbe merülő avagy kellőképpen nem tudatosított évfordulóhoz közeledünk.
Ezeregyszáz esztendeje, 907 júliusának elején vívta meg a magyarság a honfoglalást lezáró, a Kárpát-medence új hatalmi viszonyait megszilárdító pozsonyi csatát. Az ütközet körülményeiről és következményeiről, a honfoglalás, a kora Árpád-kor vitatott eseményeiről kérdeztük Zsoldos Attila történészt, a korszak szakértőjét, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének osztályvezetőjét.
Tekinthetjük-e a pozsonyi csatát a honfoglalás záróakkordjának, amely végleg megszilárdította a magyarok létét a Kárpát-medencében?
– Igen. A honfoglalás, amennyire a rendelkezésünkre álló csekély forrás alapján meg tudjuk ítélni, több fázisban zajlott le. A közismert 895–896. évben a magyarok a Kárpát-medence keleti felét vették birtokukba a Duna vonaláig, s csak 900-ban foglalták el a mai Dunántúlt. A keleti frank, illetve nyugodtan mondhatjuk némi leegyszerűsítéssel, a bajor érdekeket sértette az új helyzet, mivel a Pannóniának nevezett Dunántúl korábban az ő fennhatóságuk alatt állt. Ezért több kísérletet tettek a magyarok kiszorítására a területről. Ezek közül a 907. évi hadjárat volt a legjelentősebb. A döntő ütközet a Brezalauspurc nevű helyen zajlott, amelyet a történészek a mai Pozsonnyal azonosítanak. Egy XVI. században élt humanista, Aventinus részletes beszámolót közöl a csatáról, ám ennek több eleme nem állja ki a forráskritikát, Aventinus az akkori szokásoknak megfelelően kiszínezte az eseményeket. Afelől azonban ma már nem lehetnek kétségeink, hogy a csata lezajlott, méghozzá tekintélyes erők csaptak össze. Bajor oldalon világi és egyházi főméltóságok sora esett el, de a következmények még ennél is árulkodóbbak, mivel a németek ezután többé nem vezettek támadó hadjáratot, sőt a kalandozások során védekezésre kényszerültek berendezkedni.
– Ha ilyen jelentős ez a csata, miért nem került a megfelelő helyre a magyar történelmi emlékezetben?
– Egyrészt maga a honfoglalás fontosabb eseménynek tűnhetett, mint az azt lezáró győztes csata. Másrészt az ütközet összefolyt az ekkor már zajló és még évtizedeken át folytatódó kalandozó hadjáratokkal. Valójában ezektől elkülönült, hiszen nem a magyarok támadtak, mint a kalandozások során kivétel nélkül mindig. S talán megemlíthetünk egy harmadik okot is. Sokáig kételkedtek a csata megtörténtében, s mire azt kétségbevonhatatlanul igazolta a történettudomány, Pozsony már nem Magyarországhoz tartozott. Hogy egy fontos esemény, évforduló jelentősége szilárdan gyökeret eresszen a köztudatban, abban fontos szerepet játszanak az állami ünnepségek. Belátható, hogy Pozsonyban erre sokkal kisebb lehetőség van. Hasonló probléma merül fel egyébként több sikeres magyar hadi eseménnyel kapcsolatban is, elegendő talán a nándorfehérvári diadalt vagy a szabadságharc erdélyi ütközeteit említeni.
– Nem furcsa, hogy az augsburgi csatavesztésről viszont szinte mindenki tud? A magyar tényleg veréshez szokott fajta, nekünk Augsburg és Mohács kell, nem pedig Pozsony és Nándorfehérvár? A pozsonyi és az augsburgi csata jelentősége miként hasonlítható össze?
– Mindkettő meghatározó esemény volt, rangsorolni azonban nem lehet őket. Talán meglepően hangzik, de bármennyire is keserű emlék, ezer év távlatából a Lech-mezei kudarc hasznos vereségnek ítélhető. A magyarságnak ekkor végleg le kellett számolnia azzal az illúzióval, hogy a sztyepi életmódot a Kárpát-medencében is folytathatja. A politikai mellett ennek természetföldrajzi okai is voltak, nem véletlen, hogy korábban a hunoknak és az avaroknak, később pedig a besenyőknek és a kunoknak sem sikerült így élniük. Augsburg végleg kikényszerítette a lépésváltást, a nyugat-európai típusú fejlődésbe való folyamatos beilleszkedést.
– Hogyan zajlott le a pozsonyi csata a valóságban? Bizonyos beszámolók ugyanis meglepő részletességgel írják le az eseményeket, többek között azt is lejegyezve, hogy három napon át, július 4-től 6-ig tartott.
– Szinte semmit sem tudunk a csata valós mozzanatairól. A középkori történetírók leírásai általában nem teszik lehetővé egy-egy ütközet pontos rekonstrukcióját, csupán azt állíthatjuk biztonsággal, hogy a bajorok a Duna két partján két sereggel törtek előre. A magyar sereg taktikáját homály fedi, de feltételezhető, hogy a nyugaton akkor még ismeretlen lovas-íjász harcmodorral törték meg a bajorok ellenállását. Azt is biztonsággal kijelenthetjük, hogy a csata nem tarthatott három napig, a középkori viszonyok közepette ez elképzelhetetlen. Így azt sem tudjuk pontosan, hogy melyik napra esett a három közül.
– A nemzeti romantikába hajló elméletek azt is megemlítik, hogy Árpád fejedelem és három fia, Tarhos, Üllő és Jutas is a pozsonyi csatában vesztette életét. Valóban így történt?
– Árpád haláláról nincsenek biztos híradások. A találgatások alapját az adja, hogy Anonymus krónikájában közli, Árpád 907-ben halt meg. Ám tudjuk, hogy az Anonymus által leírt honfoglalási történet nem felel meg a valóságnak: kitalált személyekkel, mint például a Vörösmarty által is megelevenített Zalánnal színezte ki az eseményeket. Ettől persze még elképzelhető, hogy Anonymus ráhibázott, és Árpád valóban 907-ben halt meg. Az évszám ugyanis nem állhat messze a valóságtól. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 táján A birodalom kormányzásáról című művében Árpád unokáiról saját kortársaiként emlékezik meg. Ez alapján visszaszámolva Árpád valóban valamikor a tizedik század elején veszthette életét. Ám azt szinte biztosan kizárhatjuk, hogy a pozsonyi csatában. A források alapján már-már tényként kezelhetjük, hogy a magyarok politikai berendezkedése kettős fejedelemség volt a honfoglalás idején. A fejedelmek közül az egyik, a kende vagy kündü volt a szakrális vezető, aki az égi hatalmakkal tartotta a kapcsolatot, felelt azért, hogy jó legyen az időjárás, gazdagodjék az állatállomány, és hogy a harcosok győztesen térjenek vissza a csatából. A kende személyét a szakrális tisztelettel összefüggő, tabuszerű előírások szigetelték el alattvalóitól és a külvilágtól. A rendszer működőképessége szükségessé tette olyan méltóság beiktatását, amelynek viselője a hatalomgyakorlás során felmerülő napi ügyeket s kiváltképp a hadviseléssel kapcsolatos teendőket intézte. Ez a személy forrásaink szerint a gyula volt. Minden okunk megvan feltételezni, hogy a honfoglalás idején Árpád volt a kende, Kusál, akinek a neve helytelenül Kurszánként rögződött a magyar történetírásban, pedig a gyula. Ha így volt, akkor Árpád kende méltósága eleve kizárta, hogy részt vegyen ebben az ütközetben. Persze teljes biztonsággal ezt sem jelenthetjük ki, hiszen vannak olyan feltételezések, hogy Árpád volt a gyula, Kusál pedig a kende. Személyes véleményem szerint ez utóbbi a kevésbé valószínű megoldás.
– Ugyanakkor nyugati forrásokból pontosan tudjuk, hogy Kusált 904-ben egy lakomán orvul megölték a bajorok. Elképzelhetetlen, hogy Árpád ezután egy személyben akarta egyesíteni a hatalmi méltóságokat?
– Van ilyen felfogás, de inkább csak okoskodásnak tekinthető, nincsenek források, amelyek ezt igazolnák. Azt is tudjuk, hogy a kalandozó hadjáratok többsége nem központi, hanem törzsi vállalkozás volt. Éppen a már említett augsburgi csatavesztés kényszerítette ki a központi hatalom megerősödését, s ennek megszilárdítása majdnem egy évszázadon át eltartott.
– Kiterjesztve a honfoglalás eseményeit, további vitatott kérdések is akadnak. Bizonyos leírások szerint a honfoglalás tulajdonképpen menekülés volt, amelyet a besenyők etelközi támadása váltott ki, más felfogás szerint viszont ez legfeljebb elindíthatta a már régóta tervezett migrációt. Ön melyik változatot tartja valószínűbbnek?
– Először nézzük inkább a tényeket. Kétségtelen, hogy 895-ben a besenyők rátámadtak a magyarokra. A krónikákban ugyanis található utalás arra, hogy a hegyeken átkelve besék, azaz sasmadarak támadtak a magyarokra, amit a besenyő támadás sajátosan átformált emlékének tartunk. Hiba volna ennek a jelentőségét kétségbe vonni, ha még évszázadokkal később is ilyen élénken élt a közösségi emlékezetben. Ugyanakkor az is biztos, hogy a magyarok látókörében már korábban benne volt a Kárpát-medence, nyugati kútfők feljegyzik, hogy a magyarok már a 860-as években a mai Ausztria területén hadakoztak. Az események valószínű rendjét abból következtethetjük ki, ahogy a honfoglalás idején a szövetségi viszonyok alakultak. A magyarok először Bizánc szövetségeseként támadtak rá a bolgárokra. Később, érzékelve a rájuk is leselkedő veszélyt, a bizánciak kiegyeztek a bolgárokkal, akik rábírták a besenyőket arra, hogy támadják hátba a magyarokat. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezzel egyidejűleg egy népvándorlási hullám következtében az úzok kelet felől a besenyőket szorongatták. Személyes véleményem szerint, amelyben a tévedés lehetősége is benne foglaltatik, a besenyő támadás csupán siettette a honfoglalást, amely azonban nem volt fejvesztett menekülés. Egy nomád nép életében, mint amilyen a magyar is volt, a külső fenyegetés különben sem lehetett példa nélküli esemény. A besenyők támadása inkább az állatállományban okozhatott nagyobb veszteséget. A magyarok 895–896-ban a Duna vonaláig megszállták a Kárpát-medencét, utána azonban három éven keresztül, a 899-ben lezajlott brentai ütközetig nem hallunk róluk. Az állatállomány felszaporításához, például az elvesztett lovak pótlásához és betanításához nagyjából éppen három-négy év szükséges. Súlyos emberveszteséget viszont ennyi idő alatt lehetetlen pótolni, ami akadálya lett volna a későbbi hadjáratoknak.
– Egy másik vitatott mozzanat Álmos halála. Az Árpádok és alattvalóik című könyvében ön azt írja, valószínűleg a besenyőktől elszenvedett vereség miatt áldozták fel Álmost a honfoglaló magyarok. Egy másik felfogás szerint a Szvatoplukkal való szerződés megszegése miatt kellett meghalnia. Azt ugyanis Álmos kötötte, halálával viszont érvényét vesztette, Álmos személye így már nem lehetett Szvatopluk megtámadásának a gátja.
– Ha becsületes akarok lenni, azt kell mondanom, fogalmam sincs, Álmos miként vesztette életét. A krónikából ennyit tudunk: „Álmost Erdélyben ölték meg, mindenesetre nem mehetett be Pannóniába.” Álmos kende volt, így a besenyő támadás miatt valóban meginoghatott a bizalom benne: lám, már nem tud kapcsolatot tartani a transzcendens erőkkel, ezért új kendét kellett választani. Emellett ismerjük a rituális királygyilkosság szokását is. A második változat sem cáfolható, ennek a történetét a Fehérló mondában szublimálta az emlékezet. Tény, hogy az akkori viszonyok közepette a szerződések személyhez kötötten voltak érvényesek, tehát a megállapodás az egyik fél halálával érvényét veszíthette.
– Álmost tehát, akár így, akár úgy, a magyarok áldozták fel a sikeres honfoglalás érdekében. Nem ellentmondás, hogy az Arnulf keleti frank uralkodóval kötött szerződést viszont betartották, s csak Arnulf 899-ben bekövetkezett halála után tettek kísérletet Pannónia elfoglalására?
– Nem, sokkal inkább bizonyíték. Ez is azt mutatja, hogy a szerződések személyre vonatkoztak, az utódokra már nem, és a hatalomgyakorlás ugyancsak személyhez kötötten érvényesült.
– Mekkora ellenállásba ütköztek a magyarok a Kárpát-medencében? Mekkora lehetett számszerűen a honfoglaló magyarság, és hogyan aránylott a már itt élő különféle népcsoportokhoz?
– Kijelenthetjük, hogy a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében nem ütközött jelentős ellenállásba, ez önmagában azonban még nem jelenti azt, hogy létszámában meghaladta az itt élő népességet, hiszen az ismeretlen harcmodor és a szervezettség is elegendő lehet a hódításhoz. Akad azonban közvetett bizonyíték arra, hogy a magyarság többséget képezett az itt élőkkel szemben. A török eredetű bolgárok valamivel a magyarok előtt hódították meg a mai Bulgáriát, az ott élő szláv lakosságot, majd néhány évszázad múltán ők asszimilálódtak és adták fel nyelvüket. Ez csak azzal magyarázható, hogy a szláv lakosság túlsúlyban volt a bolgárral szemben. A magyarok ellenben ma is őseik nyelvét beszélik, ami alapján nem valószínű, hogy kisebbséget alkottak volna a honfoglaláskor. Abszolút létszámukat azonban csak becsülni tudjuk. S ez nemcsak a honfoglalásra, hanem a teljes Árpád-korra igaz, sőt még ezután is, egészen a tizennyolcadik századig, amikor először végeztek hivatalos népszámlálást. Támpontot egy mozlim forrás jelent még a kilencedik századra vonatkozóan, amely szerint „a magyarok fejedelme húszezer lovassal vonul ki”. A harcosok létszámából elvileg lehet következtetni a teljes létszámra, az értelmezési nehézségek miatt azonban 100–120 ezer, illetve 400–600 ezer főnyi magyarsággal számolnak a különböző becslések. De az is elképzelhető, hogy a húszezer egyszerűen csak „sok”-at jelentett.
– A honfoglaláskor már itt élő népesség eredete és létszáma még ennél is bonyolultabb kérdéshez, a kettős honfoglalás elméletéhez vezet, amely szerint Árpád magyarjai jelentős számú magyar népességet találtak a Kárpát-medencében. Az elmúlt évtizedekben ádáz vita zajlott a László Gyula által kidolgozott elméletről. A legújabb kutatások vektora melyik irányba mutat: igaz vagy hamis a hipotézis?
– A kettős honfoglalás kérdése nem kifejezetten a szakterületem, e téren a régészekre és az antropológusokra nagyobb feladat hárul. Az autópálya-építkezéseknek köszönhetően egyre több lelet kerül felszínre, ám ezek részletes feldolgozása még várat magára, jelenleg inkább leletmentés zajlik. A kettős honfoglalás egyelőre hipotézis. Tanítványaimnak az ehhez hasonló problémákat a következőképpen szoktam szemléltetni. A forrásokkal gazdagon ellátott kor olyan, mintha egy mezőn sétálnánk, s minden egyes virághoz, fűszálhoz lehajolhatunk, kezünkbe vehetjük és megvizsgálhatjuk őket. A források hiányát úgy képzelhetjük el, mintha a mezőt egyszer csak egy kerítéssel lezárnák, s nekünk a kerítésen túli területről kellene véleményt mondanunk. Minél messzebbre tekintünk a kerítés mögött, annál nagyobb a feltételezések szerepe, s a látóhatáron túl már végképp csak a képzeletünkre hagyatkozunk.
– A kettős honfoglalás elmélete hol helyezkedik el a kerítéshez képest?
– Meglehetős távolságra a kerítéstől. Ám kétségtelen, újabb és újabb leletek előkerülésével a mezőn egyre messzebb tolhatjuk a kerítést. A vita kipattanásakor például még azt is kétségbe vonták, hogy a késő avar népesség, amely Krisztus után 670 körül vándorolt a Kárpát-medencébe, egyáltalán megérte-e a honfoglalást. Ma már ezt tényként kezeljük, „csupán” azt kellene bizonyítani, hogy ez a népesség magyarul beszélt. Történészként számomra akkor lenne bizonyított ez az elmélet, ha, lehetőleg több, olyan írásos lelet kerülne napvilágra a kilencedik és még inkább a nyolcadik századból, amelynek a szövegét csakis a magyar nyelvből lehet megfejteni. – A kettős honfoglaláshoz való viszonyulás érzelmi kérdés is. Engel Pál a Helyünk Európában sorozat első kötetében például nem hallgatta el azon véleményét, mely szerint számára a hipotézis azért meggyőző, mert a magyar őstörténet további problémájára, így például a székely eredet kérdésére is megnyugtató választ ad. Ön vállalkozik hasonló állásfoglalásra?
– Egyetértek Engel Pállal abban, hogy ez az elmélet számos problémára adhat választ, ez azonban nem elegendő ok arra, hogy tudományos bizonyítékok híján elfogadjuk. Annyit elárulhatok, nekem személy szerint nem okozna fejfájást, ha beigazolódna a helyessége. Mindamellett a kettős honfoglalást nem tartom kardinális kérdésnek. Az Árpád vezette „második” honfoglalás jelentősége vitán felül sokkal nagyobb, az teremtette meg a későbbi államalapítás előfeltételeit.
– Engel Pál hitelessége, tudományos munkássága kétségbevonhatatlan. Ám még az imént idézettnél is akadt meglepőbb kijelentése. A Millenniumi magyar történet című, összefoglaló jellegű kötetben a hun–magyar rokonságot ugyan kizárja, de nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az Árpádok Attila leszármazottai lennének.
– Meggyőző bizonyíték híján egyértelmű cáfolattal ez esetben sem élhetünk, jómagam azonban ezt a kapcsolatot nagyon erős kritikával vizsgálom. A hun–magyar rokonság elméletét Kézai Simon dolgozta ki az 1280-as évek elején. A középkorban szokás volt, hogy egy népet egy hozzá hasonló korábbival azonosítsanak, így tekinthettek a magyarokra a hunok utódaiként. Azt is vitathatónak tartom, hogy Attila és az Árpádok között bármiféle rokonság lett volna. A források alapján az Árpád-ház mint fejedelmi család nem tűnik réginek. A csodálatos születés Árpád apjához, Álmoshoz kötődik. Továbbá az Attila, illetve akkor használatos alakja, az Etele nem szerepel az Árpádok által használt nevek között, ellentétben az Árpáddal, illetve az Álmossal. Pedig ha lett volna alapja a rokonságnak, az Árpádok bizonyára örömmel ápolták volna a hagyományt.
– A honfoglalásnak, illetve az azt követő kalandozások korának van egy további következménye. Nyugat-Európa ez alapján könyvelte el a magyarságot barbár népnek, aminek a bélyegét a mai napig nem sikerült nyomtalanul lemosnunk.
– Európában ma is vannak szép számban olyan politikusok, akik elfogultak a magyarsággal szemben, s bizony el kell ismernünk, olykor mi is hozzájárulunk ennek a torzképnek a fennmaradásához. Pedig nincs Európának egyetlen olyan népe sem, amely történelme során ne folytatott volna hódító, áldozatokkal járó háborút. A kor gondolkodásmódja szerint teljesen elfogadható magatartás volt a magyarság részéről, hogy bizonyos javakat, amelyeket nem tudott vagy nem akart megtermelni, erőfölényét kihasználva másoktól rabolt el. Arról se feledkezzünk meg, hogy általában a legyőzött népek szokása a hódítót barbárnak nevezni. Történészként képtelenségnek tartom, hogy a honfoglaló magyarság olyan barbár horda lett volna, mint amilyennek gyakran lefestik. Száz év múltán ez a nép keresztény államot alapított, megkerülhetetlen tényezővé vált Európa közepén. Ha olyan mélyről indult volna, ilyen rövid idő alatt képtelen lett volna erre a teljesítményre. A nemzeti múlthoz való viszony természetesen nem lehet érzelemmentes, ám a történész kötelessége a távolságtartó józanságra való törekvés. A honfoglalás a kalandozó hadjáratokkal együtt sem terhes örökség, hanem teljes mértékben vállalható eseménysor, s gondolom, nem csak számomra. A pozsonyi csata pedig ennek nagyon sikeres záró művelete, máig ható geopolitikai következményekkel: ez szilárdította meg a magyarság Kárpát-medencei, immár ezeregyszáz évre visszatekintő létét.
No comments:
Post a Comment