Augusztus 11-e van! Napra pontosan ma 26 éve tért haza a világ legutolsó II. Világháborús hadifoglya, aki magyar ember volt…
Lehetnék újságíró még vagy ezer évig, s bár eddig is eljutottam számtalan helyre Észak-Korától Csernobilon át Hawaiig, soha nem történhet velem olyan, mint amikor kicsi csapatunkkal hazakísértük a II. Világháború legutolsó hadifoglyát. Így történt:
2000. augusztus 11-e, péntek, este 21 óra 32 perc. A Ferihegyi Repülőtéren elképesztő számú újságíró, operatőr, más sajtómunkatárs és érdeklődő tolong, lökdösődik. A kamerák erdejétől nem látni a kijáratot, a vakuk és lámpák fényétől pedig amúgy sem látni semmit. Mindenki egy idős, beteg emberre kíváncsi. Egy emberre, aki magyarul beszél, de nem mondja meg, hogy mi a neve, hova valósi, nem mondja meg, hogy kicsoda ő valójában.
Hosszú út vezetett addig a ferihegyi landolásig. Kicsi, ám a végtelenségig elszánt csapatunk megfeszítve kutatta a nyomokat, beutaztuk a fél világot, első találkozásunkra én például Washingtonból érkeztem a világ végén lévő, Isten háta mögötti elmegyógyintézetbe, Kotyelnicsbe. Előző este még egy luxusszálloda vécéjén nevettem, mert ha felhajtottam az ülőkéjét, akkor automatikusan megszólalt Ludwig van Beethoven Örömódája; ehhez képest egy nappal később már sem vécé, sem ülőke, sem Beethoven nem volt sehol, hát még az Örömóda…
A sarló kalapácsokkal és Lenin szobrokkal díszített Kotyelnics határában, több száz pszichiátriai beteg között élt a rejtélyes idős bácsi, akiről egy odavezényelt rendőr lejegyzetelte, hogy mintha magyar szavakat formázna. Az a bizonyos rendőr 1997-ben értesítette a hatóságokat, de aztán nem történt semmi. 52 év semmittevés után jött még három! Az is megérne egy misét, hogy hogyan jutottunk be az elmegyógyintézetbe. Kezdem azzal, hogy “medvevadászoknak” mondtuk magunkat, még vadászati engedélyt is kértünk, ami azért is volt különösen bizarr, mert nekem például sosem volt még fegyver a kezemben. Kamera viszont igen, így amatőr turistakameránkról azt mondtuk, hogy majd azzal vesszük fel a trófeát. Egészen mást vettünk fel…
Aztán ott volt még a helyi korrupció is, amelyet nem tudtunk és nem is lehetett kikerülni. Kapott ott valamennyi pénzt boldog és boldogtalan is, a politikustól a biztonsági őrön át a helyi takarítóig (komolyan). Ma már romantikusnak tűnik, de mindenki minden “szívessége” összesen 805 amerikai dollárba került, szóval akár “fagypénznek” is hívhatnánk az akkori “szívességeket. Egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: bejutni a katonai szigorral őrzött elmegyógyintézetbe, és ott találkozni a titokzatos, mentálisan beteg bácsival, aki fél évszázad alatt egyszer sem szólalt meg oroszul, ellenben időnként magyar szavakat használt…
Hosszú volt az út, mondom. Hosszú, amíg Dr. Veér András professzor (papíron a legidősebb “medvevadász”) összeállította a tesztkérdéseket, amíg Talán Csaba szinte profivá buherálta a kívülről amatőrnek kinéző kamerát. Amely szinte semmi érdemlegeset nem tudott felvenni. Borzalmas hajlékunkon Veér Andrást megcsípte egy pók, 40 fokos láza lett. Az intézetbe nem nagyon akartak beengedni. Amikor pedig odakísérték az egylábú, egyfogú bácsikát, nos, ő nem akart megszólalni. Ekkor kezdődtek a tesztek. Másfél napig semmi. Semmi, csak az idegőrlő várakozás, majd a lemondás. És végül a tisztán érthető magyar mondat:
"Hetvenöt méteres házat gyártottunk, egy téglakemencét."
A mondat, amely megdöbbentette Magyarországot és a világot. 2.000 levetet kaptunk özvegyektől, árváktól, testvérektől. Sokan akarták magukénak tudni a nevét el nem áruló titokzatos embert.
Bodrogkisfaludon egy család már a fürdőszobát is átalakította, amikor hírét vették, hogy megvan a háborúban eltűnt nagypapa, Tamás András. Ám hiába volt a remény, hiába forgatott náluk a BBC, a bácsi nem az ő rokonuk volt.
Tomás Ondrijás. Ez a név szerepelt a kotyelnicnsi elmegyógyintézet betegkönyvében. Én pedig rádöbbentem, hogy mekkora a mi felelősségünk. A hír közzététele után mindenki (is) jelentkezett, akinek Tamás András nevű rokona volt, akadt egy szentendrei idős asszony, aki váltig állította, hogy az ő -háborúban eltűnt- édesapjáról van szó, aki abban az időben már 114 éves lett volna…
A feszültséggel a megértésem is egyre nőtt: megértettem, hogy miért jártak a világháború után még évekig a vasútállomásokra az özvegyek és az árvák. Felfogtam, hogy a sok százezer magyar áldozat hozzátartozóinak a II. Világháború még mindig nem volt lezárt fejezet.
A délszláv öldöklés poklában megutáltam a harcokat és az erőszakot; akkor, 2000-ben pedig még inkább. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ha “csak” egy elfelejtett hadifogolynak, ha a 600.000 áldozat egyetlen családjának visszaadhatjuk az elveszített és elfelejtett édesapát vagy testvért, akkor nekünk azt MEG KELL TENNÜNK!
Veér András rajzokkal készült. Egyszerű rajzokkal, rajta olyan tárgyakkal, amelyeket bárki láthatott a gyerekkorában: fogkefe, boríték, fű, fa, virág… A professzor azt mondta, hogy ha a szellemileg súlyosan terhelt bácsinak sikerül megerősítenünk a mentális képességeit és emellett “fel tudjuk hozni” a memóriáját, akkor egészen biztosan az anyanyelvén nevezi majd meg a használati tárgyakat. Ha a bácsi svéd, akkor svédül. Ha tatár, akkor tatárul. Ha magyar, akkor magyarul. Így jutottunk el addig, amíg az idős ember váratlanul azt mondta:
“Fogtisztító”
“Koperta”
“Piroska és a farkas”
Nem maradtak kérdések: Veér András azt javasolta, hogy a vélelmezett magyar hadifoglyot -gyógykezelés céljából- szállítsák Magyarországra!
2000. augusztus 11-e, péntek. Az elmegyógyintézetből induló és Moszkvába tartó buszunkat nemzetközi tévéstábok követik. Seremetyevón, a reptéren nem tudunk megmozdulni. Mindenki látni akarja az embert, akiről ekkor már úgy sejtettük, hogy tényleg a II. Világháború utolsó hadifoglya. A MALÉV gépen lazaccal kínálták. Nem kért belőle. Vizet ivott.
Aztán leszálltunk. 21 óra 32 perckor. Nyílott a fotocellás ajtó, jött a világsajtó rohama. Az 56 évig külvilágot sem látó idős embert testünkkel védve menekítettük be egy mikrobuszba. Úton a hűvösvölgyi Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet felé, a Duna hídon egyszer csak ezt mondta: "Az ott a Gellért-hegy."
Az OPNI belső részét hermetikusan elzárták a kíváncsiskodók és a nemzetközi sajtó elől. Alig páran léphettünk be az ötös számú szobába. És megkezdődtek életem legelképesztőbb, szavakkal leírhatatlan hetei. Látva, hogy a bácsi olykor beszél velem, dr. Veér András pszichológiai tesztekre kért fel. Minden reggel felírta a kérdéseket, odaadta a réges-régi könyveket, egykor híres színészek és színésznők képeit, én pedig kérdeztem, mutogattam. Aztán jegyzeteltem:
"De szigorú volt Benkő Sándor tanár úr"
"Varga kovács ütötte a vasat"
"Sulyániba a főutcán áll a kút"
Ezt írtam a noteszembe és még sok minden mást. Barth Ákos kezelte, Erdős László alezredes a háborúról mutatott neki filmfelvételeket....hátha. Egyszer felírtam két szót. Megmutattam neki. Rlolvasta, de nem válaszolt. Szavalni kezdett. Én meg sírni. A két szóra ezt mondta:
"Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!
Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol, s eltakar..."
Potyogtak a könnyeim. Mi panaszkodunk? Mi?! Hogy nagy a dugó? Rossz a térerő? Kibírhatatlan a szomszéd vagy a főnök?
Miközben itt ez az EMBER, aki több, mint fél évszázad után sem felejtette magyarságát...
21 adat. Ennyit írtam fel. Aztán jött a reményt keltő hír egy nyírségi családról, amelynek tagjai sosem jelentkeztek. Következett egy DNS-vizsgálat és sok minden más. Majd 2000. szeptember 16-a, szombat. A nap, amikor Toma András, a világ utolsó világháborús hadifoglya elindult a Nyíregyházától pár kilométerre fekvő Sulyánbokorba, ahol a szülői háznál átölelték őt a testvérei, Toma János és Toma Anna.
Toma András több, mint három évet élt Anna testvére szerető családjában. A nyíregyházi kórházban, halála előtt kért egy tollat és egy papírt. Azt írta rá:
"Hazádnak rendületlenül légy híve ó, magyar!"
Amikor András bácsi meghalt, Anna húga kérésére én temettem, én mondtam a gyászbeszédet a Nyíregyházi Városi Temető díszparcellájában. Velem szemben sok ezren álltak. Tömegek jöttek elbúcsúzni attól az embertől, akinek nem volt felesége, nem voltak szomszédai, munkatársai, focista barátai. Nem voltak, mert 17 évesen elhurcolták egy háborúba. Gyerekként élte át, akár csak én a délszláv háborút. Örök kapocs ez köztünk...
Akkor, 1939 és 1945 között hatszázezer honfitársunk halt meg, s tömegek kerültek hadifogságba. Sokan Szibériában, a Gulágon, távol a hazától haltak meg. Egy közülük -55 év után- hazatérhetett. Úgy lépett magyar földre, hogy sosem adta fel magyarságát, Vörösmarty Mihály Szózatát pedig egy ország könnyezte Vele. Mert ahogy és amiért Ő szavalta, nos, az az igazi hazaszeretet!
Ha megkérdezik tőlem, hogy mit jelent számomra a magyarságom, a fenti igaz mesével felelek. Én ezért (is) vagyok magyar. Mindörökké. A hálálomig, s azon is túl…
A hadifogoly hazatért. Ma 26 éve. Örökre!
Vujity Tvrtko
