Life And Death in Shanghai

July 9, 1987

Nien Cheng spoke about her book, Life And Death in Shanghai. The book is about her imprisonment during the Chinese Cultural Revolution. She answered questions from the audience.

social irresponsibility

“[John] von Neumann gave me an interesting idea: that you don’t have to be responsible for the world that you’re in. So I have developed a very powerful sense of social irresponsibility as a result of von Neumann’s advice. It’s made me a very happy man ever since. But it was von Neumann who put the seed in that grew into my active irresponsibility!” — Richard Feynman

He expands on this in Christopher Sykes’ No Ordinary Genius (1994):

“I got the idea of ‘active irresponsibility’ in Los Alamos. We often went on walks, and one day I was with the great mathematician von Neumann and a few other people. I think Bethe and von Neumann were discussing some social problem that Bethe was very worried about. Von Neumann said, ‘I don’t feel any responsibility for all these social problems. Why should I? I’m born into the world, I didn’t make it.’ Something like that. Well, I’ve read von Neumann’s autobiography and it seems to me that he felt perpetually responsible, but at that moment this was a new idea to me, and I caught onto it. Around you all the time there are people telling you what your responsibilities are, and I thought it was kind of brave to be actively irresponsible. ‘Active’ because, like democracy, it takes eternal vigilance to maintain it — in a university you have to perpetually watch out, and be careful that you don’t do anything to help anybody!”

Hans Bethe:

“Feynman somehow was proud of being irresponsible. He concentrated on his science, and on enjoying life. There are some of us — including myself — who felt after the end of the Second World War that we had a great responsibility to explain atomic weapons, and to try and make the government do sensible things about atomic weapons. … Feynman didn’t want to have anything to do with it, and I think quite rightly. I think it would be quite wrong if all scientists worked on discharging their responsibility. You need some number of them, but it should only be a small fraction of the total number of scientists. Among the leading scientists, there should be some who do not feel responsible, and who only do what science is supposed to accomplish.”

Marvin Minsky:

“I must say I have a little of this sense of social irresponsibility, and Feynman was a great inspiration to me — I have done a good deal of it since. There are several reasons for a scientist to be irresponsible, and one of them I take very seriously: people say, ‘Are you sure you should be working on this? Can’t it be used for bad?’ Well, I have a strong feeling that good and bad are things to be thought about by people who understand better than I do the interactions among people, and the causes of suffering. The worst thing I can imagine is for somebody to ask me to decide whether a certain innovation is good or bad.”

Medal of Honor – John R. Fox Sacrificed Himself by Deliberately Calling an Artillery Strike on his Own Position

• INSTANT ARTICLES
• WORLD WAR II

Jun 5, 2017 William Mclaughlin

John Robert Fox was an American soldier who was killed in action when he deliberately called artillery fire on his own position after his position was overrun. By sacrificing himself, he succeeded in defeating a German attack in northern Italy during World War II. He was posthumously awarded the Medal of Honor in 1997, for willingly sacrificing his life.

Fox was born in Cincinnati, Ohio on May 18th, 1915, and attended Wilberforce University, participating in ROTC under Aaron R. Fisher and graduating with a commission as a second lieutenant in 1940. He was just 29 years old when he called artillery fire on his position the day after Christmas in 1944, for which he was first posthumously awarded the Distinguished Service Cross in 1982. It was more than fifty years after his death before Fox was finally awarded the Medal of Honor. After being repatriated, his body was buried in Colebrook Cemetery in Whitman, Massachusetts.

Soldiers of the 92nd Infantry Division with a captured German soldier.

In the early 1990s, it was determined that during and immediately after WWII African-American soldiers had been denied consideration for the Medal of Honor solely because of their race. Seven African-American soldiers had their Medals upgraded in January 1997 to the Medal of Honor; First Lieutenant Fox was one of them.

The 92nd Infantry Division (colored), also known as the Buffalo Soldiers, was a segregated African-American division that fought on the Italian Front during World War II. First Lieutenant John R. Fox was assigned to the 366th Infantry Regiment.

In December 1944, American troops had been forced to withdraw from the Italian village of Sommocolonia when the Germans overran them. Fox volunteered to stay behind as part of a small forward observer party. From his position on the second floor of a house, Fox directed defensive artillery fire.

The Germans were in the open in the streets and attacking in strength, vastly outnumbering the small group of American soldiers. Lieutenant Fox radioed in to have the artillery fire adjusted closer to his position, then radioed again to have the shelling moved even closer. The soldier receiving the message was stunned since that would bring the deadly artillery fire right on top of Lieutenant Fox’s position; he would surely be killed.

When Fox was told this, he replied, “Fire it.”

‘That last round was just where I wanted it, the young lieutenant reported. “Bring it in 60 yards more.”

The receiving operator thought Fox was mistaken – the order would train the full fire of up to 75 heavy caliber artillery guns directly on Fox’s position.

Fox confirmed the order: “There’s more of them than there is of us.”

Seconds later the bombardment began. And within minutes, hundreds of shells had hit the target. Each one powerful enough to blast the house and its occupants into oblivion.

Memorial to Medal of Honor recipient John R. Fox in the woods and ruins above Sommocolonia, Italy. – By Lief Fenno – CC BY-SA 4.0

In the end, the artillery strikes forced the Germans to delay their advance through the town. This gave the American soldiers time to reorganize and launch a counterattack which allowed them to retake the town from German control.

When the soldiers went to recover the body of Lieutenant Fox and the eight Italian soldiers who’d been killed as well, they also found the bodies of about 100 German soldiers around the wreckage.

Medal of Honor citation

For his “gallant and courageous actions, at the supreme sacrifice of his own life,” Fox was posthumously awarded the Medal of Honor. His widow, the former Arlene Marrow of Brockton, Massachusetts, received his medal from President Bill Clinton in a White House ceremony on January 13, 1997.On that day, Clinton also awarded the medal to six other previously neglected African-American World War II veterans, including Vernon Baker, who was the only one living when awarded.

“For extraordinary heroism against an armed enemy in the vicinity of Sommocolonia, Italy on 26 December 1944, while serving as a member of Cannon Company, 366th Infantry Regiment, 92d Infantry Division. During the preceding few weeks, Lieutenant Fox served with the 598th Field Artillery Battalion as a forward observer. On Christmas night, enemy soldiers gradually infiltrated the town of Sommocolonia in civilian clothes, and by early morning the town was largely in hostile hands. Commencing with a heavy barrage of enemy artillery at 0400 hours on 26 December 1944, an organized attack by uniformed German units began. 

The Medals of Honor awarded by each of the three branches of the U.S. military, and are, from left to right, the Army, Coast Guard, Navy, Marine Corps and Air Force.

Being greatly outnumbered, most of the United States Infantry forces were forced to withdraw from the town, but Lieutenant Fox and some other members of his observer party voluntarily remained on the second floor of a house to direct defensive artillery fire. At 0800 hours, Lieutenant Fox reported that the Germans were in the streets and attacking in strength. He then called for defensive artillery fire to slow the enemy advance. As the Germans continued to press the attack towards the area that Lieutenant Fox occupied, he adjusted the artillery fire closer to his position. Finally, he was warned that the next adjustment would bring the deadly artillery right on top of his position. 

After acknowledging the danger, Lieutenant Fox insisted that the last adjustment be fired as this was the only way to defeat the attacking soldiers. Later, when a counterattack retook the position from the Germans, Lieutenant Fox’s body was found with the bodies of approximately 100 German soldiers. Lieutenant Fox’s gallant and courageous actions, at the supreme sacrifice of his own life, contributed greatly to delaying the enemy advance until other infantry and artillery units could reorganize to repel the attack. 

His extraordinary valorous actions were in keeping with the most cherished traditions of military service, and reflect the utmost credit on him, his unit, and the United States Army.”

Politics & Policy Obamagate Is Not a Conspiracy Theory

By David Harsanyi

May 12, 2020 5:46 PM

President Obama at a White House press conference in 2016. (Carlos Barria/Reuters)

There’s no reason to ignore the mounting evidence that Obama administration officials were corrupt in their handling of the Trump–Russia investigation.

Those sharing #Obamagate hashtags on Twitter would do best to avoid the hysterics we saw from Russian-collusion believers, but they have no reason to ignore the mounting evidence that suggests the Obama administration engaged in serious corruption.

Democrats and their allies, who like to pretend that President Obama’s only scandalous act was wearing a tan suit, are going spend the next few months gaslighting the public by focusing on the most feverish accusations against Obama. But the fact is that we already have more compelling evidence that the Obama administration engaged in misconduct than we ever did for opening the Russian-collusion investigation.

It is not conspiracy-mongering to note that the investigation into Trump was predicated on an opposition-research document filled with fabulism and, most likely, Russian disinformation. We know the DOJ withheld contradictory evidence when it began spying on those in Trump’s orbit. We have proof that many of the relevant FISA-warrant applications — almost every one of them, actually — were based on “fabricated” evidence or riddled with errors. We know that members of the Obama administration, who had no genuine role in counterintelligence operations, repeatedly unmasked Trump’s allies. And we now know that, despite a dearth of evidence, the FBI railroaded Michael Flynn into a guilty plea so it could keep the investigation going.

What’s more, the larger context only makes all of these facts more damning. By 2016, the Obama administration’s intelligence community had normalized domestic spying. Obama’s director of national intelligence, James Clapper, famously lied about snooping on American citizens to Congress. His CIA director, John Brennan, oversaw an agency that felt comfortable spying on the Senate, with at least five of his underlings breaking into congressional computer files. His attorney general, Eric Holder, invoked the Espionage Act to spy on a Fox News journalist, shopping his case to three judges until he found one who let him name the reporter as a co-conspirator. The Obama administration also spied on Associated Press reporters, which the news organization called a “massive and unprecedented intrusion.” And though it’s been long forgotten, Obama officials were caught monitoring the conversations of members of Congress who opposed the Iran nuclear deal.

What makes anyone believe these people wouldn’t create a pretext to spy on the opposition party? If anyone does, they shouldn’t, because on top of everything else, we know that Barack Obama was keenly interested in the Russian-collusion investigation’s progress.

NOW WATCH: 'Trump Tells Graham To Investigate Obama'

In her very last hour in office, national-security adviser Susan Rice wrote a self-preserving email to herself, noting that she’d attended a meeting with the president, Deputy Attorney General Sally Yates, FBI director James Comey, and Vice President Joe Biden in which Obama stressed that everything in the investigation should proceed “by the book.”

Did high-ranking Obama-administration officials not always conduct such investigations “by the book”? It is curious that they would need to be specifically instructed to do so. It is also curious that the outgoing national-security adviser, 15 minutes after Trump had been sworn in as president, would need to mention this meeting.

None of this means that Obama committed some specific crime; he almost assuredly did not. In a healthy media environment, though, the mounting evidence of wrongdoing would spark an outpouring of journalistic curiosity.

“But,” you might ask, “why does it matter, anymore?” Well, for one thing, many of the same characters central to all this apparent malfeasance now want to retake power in Washington. Biden is the Democratic Party’s presumptive presidential nominee, he’s running as the heir to Obama’s legacy, and he was at that meeting with Rice. He had denied even knowing anything about the FBI investigation into Flynn before being forced to correct himself after ABC’s George Stephanopoulos pointed out that he was mentioned in Rice’s email. It’s completely legitimate to wonder what he knew about the investigation.

Skeptics like to point out that the Obama administration had no motive to engage in abuse, because Democrats were sure they were going to win. Richard Nixon won 49 states in 1972. His cronies had no need to break into the DNC’s offices and touch off Watergate. But as the FBI agents involved in the case noted, they wanted to have an “insurance policy” if the unthinkable happened.

In 2016, the unthinkable did happen, and we’re still dealing with the fallout four years later. We don’t know where this scandal will end up, but one doesn’t have to be a conspiracy theorist to wonder.

David Harsanyi is a senior writer for National Review and the author of First Freedom: A Ride through America’s Enduring History with the Gun.  @davidharsanyi
170

Úgy akart meghalni, mint a prágai fiú

Add caption

Tóth-Szenesi Attila 

2020.05.14. 23:29

Ötven évvel ezelőtt gyújtotta föl magát Brassóban, a kommunista pártház előtt a 29 éves Moyses Márton. Az erdélyi magyar fiatalembernek az 56-os forradalom alatt elhangzott kijelentéseiért, egy sikertelen határátlépési kísérletért, verseiért, magánlevelezésének tartalmáért kellett éveket a Securitate börtöneiben tölteni. Kiszabadulása után már soha nem tudott normális életet élni.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kelet-európai tiltakozások egyik megrendítő formája volt az önégetés. 

Jan Palach prágai egyetemistát szokás az első helyre tenni, aki a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásul 1969. január 16-án felgyújtotta magát a Vencel téren. Pedig a kelet-európai tiltakozások sorában nem ő, hanem a lengyel Ryszard Siwiec volt az első néhány hónappal korábban. Az 59 éves könyvelő Varsó legnagyobb stadionjában 100 ezer néző előtt, élő adásban gyújtotta fel magát, szintén a csehszlovákiai szovjet (és magyar, bolgár, lengyel, keletnémet) bevonulás ellen tiltakozva.

Palach és Siwiec példaképe is Thích Quảng Đức volt, egy vietnámi mahájána buddhista szerzetes, aki 1963-ban Saigon forgalmas belvárosában gyújtotta fel magát a buddhistákat elnyomó  dél-vietnámi  rezsim ellen tiltakozva. A képek bejárták a világsajtót.

Kapcsolódó

Szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek

Előző nap még koncertre akart menni, másnap a Múzeumban felgyújtotta magát, hogy így tiltakozzon a szovjetek ellen: egy 16 éves fiú 50 éve fáklyaként akart utat mutatni az országnak, a halálos ágyán tartóztatták le. Megnéztük Bauer Sándor állambiztonsági aktáit.

A keleti blokkban Palach önégetése kapta a legnagyobb figyelmet, a halála utáni egy-két évben – bár a politikai motiváció egy sor esetben nem volt kimutatható – vagy harmincan akartak önégetéssel véget vetni életüknek. Köztük volt két magyar, Bauer Sándor ipari tanuló, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén gyújtotta föl magát, és az erdélyi Moyses Márton. Róla szól ez a a történet.

Jan Palachra emlékezők a prágai Károly Egyetemen, ahonnan a koporsóját vitték temetésre 1969. január 25-én

Fotó: Gerard Leroux / AFP

Meghalni engedték haza

„Azt mondta, úgy akar meghalni, mint a prágai fiú.” Moyses Márton húga, Éva nyilatkozta ezt Benkő Levente Bűn volt a szó című könyvében. Mártont meghalni engedték ki a kórházból, miután testének kétharmada megégett. Az önégetése után három hónappal a veséje felmondta a szolgálatot. Éva így mondta el az utolsó óra történetét:

Halála előtt egy órával még szépen beszélgettünk, kérte a bocsánatot tőlem, hogy ilyen nagy bajt okozott nekem, kért, hogy bocsássak meg neki... Egyszer csak lehunyta a szemét, egy nagyot sóhajtott, és vége volt...

Kicsoda volt Moyses Márton, és hogyan került olyan helyzetbe 29 évesen, hogy ne lásson más kiutat, mint az öngyilkosságnak ezt az iszonyatos módját?

Iskolából napszámba

Moyses 1941-ben született az egy évvel korábbi második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerült Sepsiszentgyörgyön egy adótisztviselő apa és egy háztartásbeli anya gyermekeként. Két évvel később Nagyajtára költöztek, aztán a háború végén bekövetkezett az a tragédia, ami az egész család sorsát megváltoztatta. Egy kórházi kezelés alatt az ápolónővér a kórteremben fekvő két beteg injekcióját felcserélte. Az apa egy hétig élt még, beszélni már nem tudott, de tudata tiszta volt. Egy papírra leírta a feleségének: „Én evvel meghalok, Piroska neveld fel az árva gyermekeket.” 42 éves volt.

A család nagy nélkülözések közepette élt, az anya hiába kérte, nem kapott nyugdíjat a 26 évi szolgálat után meghalt férje után. Márton még nem volt 14 éves, amikor ő is meghalt. Mártonra és húgára, Évára Piroska nővérük vigyázott, a gyerekek az iskola mellett napszámba jártak dolgozni, hogy legyen mit enniük. 

Moyses Márton kétévesen testvérei, Piroska és Frigyes társaságában. Forrás: Háromszék 2001. / Arcanum adatbázis

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Sorsfordító ötvenhat

Amikor 1960. november 22-én a Securitate emberei letartóztatták az akkor már első éves egyetemista Moyses Mártont, négy vádpontot hoztak fel ellene. És mind a négy kapcsolódott az 1956-os magyarországi forradalomhoz.

A budapesti forradalom kitörésekor a 15 éves Márton Baróton járt középiskolába, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója. A diákok és a tanárok a forradalom lázában égtek, habár nyilvánosan nem volt szabad róla beszélni. Hallgatták a budapesti rádió híreit, este pedig, amikor minden elcsendesedett, a Szabad Európa Rádiót. Az iskolában és a munkahelyeken közben sorra tartották a kommunista gyűléseket, ahol a nyugat-európai imperialisták mesterkedésének állították be a magyarországi eseményeket. A szovjet csapatok november 4-én ugyan leverték a forradalmat, de Moyses Márton és három társa, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjamin, Kovács János úgy érezték, még tehetnek valamit. A tizenéves fiúk fogták magukat, és nekiindultak a Baróttól több száz kilométerre fekvő, szigorúan őrzött román–magyar határnak, hogy a forradalmároknak segítsenek. Józsa és Bíró Debrecenig jutott, ahol helyi családok fogadták be őket, ott éltek és dolgoztak, amikor fél évvel később az ÁVH azonosította, majd visszaküldte őket Erdélybe. A tiltott határátlépésért három-három év börtönbüntetést kaptak.

Valami 56-os dologba keveredett

Moyses és Kovács eltévedt a határon, nem tudtak átjutni, és rövid bolyongás után úgy döntöttek, hazamennek. Moysest a baróti iskolából kicsapták, miután több napig igazolatlanul hiányzott. Mellesleg az iskolában, a tanárokat is beleértve, mindenki tudott a tervükről, mégis úgy tűnt, hogy a Securitate nem érdeklődik a fiúk iránt. Moyses végül még azon az őszön átkerült a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba, ahol senki nem tudott semmi biztosat a frissen érkezett fiúról, csak annyit, hogy valami 56-os dologba keveredett. És a csodájára jártak, mert nemcsak irodalomból volt kitűnő, hanem matematikából is tízest kapott. 

Az eminens Moyses 1959-ben leérettségizett, majd egy évet kihagyott, mert kimerültség miatt az ideggyógyászatra került. A tehetséges diákot felvették a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol 1960. október elsején folytathatta tanulmányait. 

Bolyais diákok 1958-ban. A felső sorban jobbról a hatodik Moyses Márton Forrás: Háromszék 2001. / Arcanum adatbázis

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Négy évvel később jött a Secu

Másfél hónap múlva, több mint négy évvel a magyar forradalom és balul sikerült határátlépési kísérlete után a Securitate letartóztatta a még mindig csak 19 éves fiatalembert. Benkő Levente a rendszerváltás után a kolozsvári katonai törvényszéken betekinthetett a Securitate korabeli dokumentumaiba, nyomozati és peranyagába. Feigl Vladimir szekusszázados a letartóztatást elrendelő parancsában megállapította:

1956 és 1960 között Moyses Márton több ellenséges beszélgetést folytatott különböző polgárokkal az RNK [Román Népköztársaság] több helységében. Ezen beszélgetések során rágalmazta a párt- és az állami szerveket. Súlyosan szidalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert. A fentebb említetteken kívül ellenséges módon pocskondiázta a kommunista sajtót.

A Moyses elleni perben négy főbb vádpont volt: az 1956-os szökése, a forradalom melletti kiállása, csak kéziratban létező versei, valamint a barátjával, Szokoly Elekkel folytatott levelezése.

Idegi tünetekkel

Moysest első fokon – nem másért, mint a kimondott, leírt szóért – hét év szabadságvesztésre ítélték. Ügyvédje a védence idegbetegségére, illetve korai árvaságára hivatkozva fellebbezett. Jogerősen végül, tekintettel az egészségi állapotára, két év szabadságvesztést kapott.

A börtönévek alatt idegi tünetekkel többször kezelték kórházban, egyszer pedig egy cérnaszállal megpróbálta elvágni saját nyelvét. Azt mondta, azért tette, hogy ne tudjanak több vallomást kicsikarni belőle.

Napszám és atomfizika

1962. november 22-én szabadult, de tovább nem tanulhatott, Nagyajtát, ahol húga, Éva viselte gondját, el nem hagyhatta. A helyi mezőgazdasági szövetkezet napszámosaként dolgozott. A hatvanas években visszahúzódó különcként emlékeznek rá a falubeliek. Különös dolgokkal foglalkozott, folklórt gyűjtött, többek között atomfizikai kérdések foglalkoztatták, ez ügyben levelezett is az illetékes román hatóságokkal, de senki nem vette komolyan. Ekkorra már alighanem elvesztette a realitásérzékét. Így vegetálta végig húszas éveit.

A hatvanas évek végén elindította a rehabilitációját, Nagyajtáról azonban továbbra sem mehetett el, és úgy érezte, figyelik. A terve az volt, hogy Brassóban fog gyári munkát keresni, közben beiratkozik az esti egyetemre matematikát tanulni. Végül 1970. február 14-én elfogadták a rehabilitációs kérelmét. Moyses Márton ekkor már egy napja kórházban volt rendkívül súlyos égési sérülésekkel.

Moyses Márton szülőháza Nagyajtán

Fotó: Wikipedia

A végzetes nap

Nagyajtáról sokan jártak be dolgozni a közeli Brassóba. Moyses már a rehabilitálása előtt, 1970 januárjában a téglagyárban talált munkát, az orvosi igazolása rendben volt, az iskolai végzettségéről szóló papírjával kellett visszamennie, hogy munkába állhasson.

Szakképzetlen munkásnak kérte felvételét, nehogy szemet szúrjon a Securitaténak, a személyzetis azonban, amikor meglátta az érettségi bizonyítványát, segédraktárnoknak akarta megtenni. Moyses veszekedni kezdett, nem tudta, hogy időközben már rehabilitálták, csak még az értesítést nem postázták.

Moyses otthagyta az irodát, vett egy liter benzint, a brassói pártszékház előtt a sáljával egy fához kötözte magát, és szembeöntötte magát a benzinnel. Amikor a lángok az arcába csaptak, vélhetően felemelte két kezét, hogy önkéntelenül is védekezzen. Leginkább az arca, nyaka, melle, karjai égtek meg, de úgy, hogy volt, ahol még az inak is kilátszottak.  

1970. május 15-én halt meg, 17-én temették el Nagyajtán.

A megégett ruha története

„Kilencéves voltam, amikor Moyses Márton felgyújtotta magát – mondja Benkő Levente történész, újságíró, aki 2002-ben Bűn volt a szó címmel könyvet írt a szerencsétlen sorsú férfiról. – Egy-két évig mi is Nagyajtán laktunk, én ott születettem, mivel édesapám ott focizott, rendszeresen visszajártunk, emlékszem, amikor a szüleim beszélték az esetet. A történteket teljes titoktartás övezte, csak a környékbeliek tudtak arról, hogy mi történt Brassóban. A rendszerváltás után Kovászna akkori, nagyajtai származású alpolgármestere, Miklós András írt néhány rövid felhívást a Háromszék című napilapba arról, hogy Moyses Márton kapja meg méltó helyét az emlékezetben. A lapnál dolgoztam, ott motoszkált a fejemben nekem is, elkezdtem adatokat gyűjteni, interjúzni, bírósági iratokat, secus személyi dossziékat átnézni. A könyvírást egyfajta kötelességemnek éreztem, mivel Moyses is nagyajtai volt, mint én. Újságírói, történészi munkám egyébként is erről szól: megmenteni az utókornak emlékeket, amik amúgy elvesznének. Így készítettem sok-sok interjút a második világháború hadszíntereit megjárt erdélyiekkel [Fogolykönyv] vagy örökítettem meg 56-os erdélyi történeteket [Volt egyszer egy 56]. Ezekben a könyvekben olyan emberek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.

Moyses Márton emléktáblája

Fotó: Arany Tibor / Wikipedia

A könyvben kulcsmomentum volt az azóta már elhunyt Éva néni szóra bírása. Gyerekkorom óta ismert, úgy éreztem, megkönnyebbült, amikor elmondta a testvére történetét, megmutatta a vele kapcsolatos fényképeket, dokumentumokat, leveleket, mindent. Ez a hagyaték most Éva néni lányánál van, aki unitárius lelkész Angliában.

Egy dolgot nagyon sajnálok. Éva néni megmutatta nekem azt a ruhát, amit Márton viselt, amikor felgyújtotta magát. Elővette nekem a szekrényből a zakót, a pantallót, a téli kabátot. A zakó nyaka volt nagyon elégve, mert a fejére locsolta a benzint. Ezt a ruhát kölcsönadta nekem, hogy kiállítsuk az Erdővidék múzeumában. A kiállítás után visszavittem Éva néninek, csakhogy ő azóta meghalt, a ruháról meg nem lehet tudni, hol van. Nagyon bánom, hogy visszaadtam.

Hogy mire vihette volna, ha nem gyújtja fel magát? Nem volt olyan állapotban, hogy egy egyetemet elvégezzen, de egy mesteriskolát, szakiskolát elvégezhetett volna. Arra is volt példa Erdélyben, hogy 56-os elítéltek később tovább tanulhattak, elvégeztek faipari, bútoripari mérnökit, technikumot, mesterit, kiváló szakemberekké váltak. Moyses nem lett volna tudós, lángész, de ha a szorításból kibontakozik, lehetett volna olyan munkája, amivel a köznek is jót tehetett volna.”

(Borítókép: Moyses Márton 1960. november 22-én, letartóztatásakor. Forrás: Háromszék, 2014. május / Arcanum adatbázis. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár)

Észak-Korea: ahol a félelem politikájából engedelmes rabszolgák születnek

2020. május. 14. 20:00 Élet+Stílus

szerző: Vándor Éva

A phenjani rezsim alatt élők ritkán jutnak szóhoz, egy újságírónak azonban most sikerült a történeteiken keresztül összerakni valamilyen életszerű képet a hétköznapjaikról. A Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből kirajzolódik az is, hogy miként képes túlélni egy diktatúra, és az is, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. És megismerkedhetünk a zsarnokság egyik paradoxonával is: a boldogsággal.

Ha nem épp a koronavírus-járvány uralná a mindennapjainkat, valószínűleg sokkal vastagabb betűkkel virított volna a címlapokon néhány hete a hír, hogy eltűnt az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un. A három hét alatt, amíg semmit sem tudott róla a világ, egészen vad pletykák és találgatások láttak napvilágot, és a hiánya sokkal inkább zavarba ejtő volt, mint az, ha újabb rakétakísérleteket hajtott volna végre.

Magas rangú disszidensek biztosra vették, hogy Kim Dzsong Unnak valami komoly betegsége van, sőt talán már meg is halt – aztán elnézést kértek a kissé elvadult találgatásokért, miután az észak-koreai média dicsőséges felvételt mutatott be arról, hogy a vezér átvág egy szalagot egy műtrágyagyár felavatásán. Ezt nevezik stílusos comebacknek.

Kim Dzsong Un jókedvű a műtrágyagyárban

© MTI / AP

Ez a feszültséggel teli három hét is rámutatott arra, hogy Észak-Korea egyik legfontosabb és legértékesebb erőforrása és legkedvesebb politikai játékszere a megbízható információ. Nem véletlen például, hogy az észak-koreai kormány kitart amellett, az országban nincs egyetlen koronavírus-fertőzött sem, miközben járványügyi szakemberek szerint ez szinte lehetetlen. A járvánnyal kapcsolatos helyzet kommunikációját is központilag akarja kontrollálni a phenjani vezetés. Mint minden más, az országgal kapcsolatos narratívát.

Az információ az az erőforrás, amelyet a phenjani vezetés a saját túlélése érdekében elzár a külvilág és a saját népe elől is – vagy épp számára kedvezően adagolja. És ezért szilárdult meg Észak-Koreáról a sztereotípia, hogy a világ semmit sem tud az országról, az ott élők pedig semmit sem tudnak a világról. Mint minden sztereotípiának, természetesen ennek is van valóságalapja, Észak-Koreát nem véletlenül nevezik a világ legelzártabb országának.

Az országot érintő, legtöbbször apokaliptikus hírfolyamon túl természetesen létezik egy hétköznapi észak-koreai valóság, amelyben az emberek megszületnek, élnek, majd meghalnak. Az észak-koreai atomprogramról azonban sokkal többet tudunk, mint ennek a 25,5 milliós országnak a lakóiról.

© AFP

Éppen ezért tűnik mindig olyan egzotikusnak, amikor maguk az észak-koreaiak számolnak be a mindennapjaikról – részben azért is, mert ezt nem sokan tudják megtenni. Az Economist újságírójának, Daniel Tudornak viszont ez összejött, észak-koreai disszidensek egy csoportját faggatta ki az életük leghétköznapibb elemeiről, a beszélgetésekből pedig egy könyv állt össze Kérdezz meg egy észak-koreait! címmel (a HVG Könyvek gondozásában).

A vallomásokból és emlékekből kirajzolódik két tanulságos stratégia: egyrészt, hogy képes túlélni egy diktatúra, másrészt, hogy képesek túlélni az emberek egy diktatúrában. Mindkettőben találunk ismerős részeket a magunk diktatórikus múltjából.

Olvasson bele a könyvbe a HVG360-on

Az észak-koreai rendszer működéséről, a titkosszolgálatok szerepéről, Phenjan alig ismert luxusáról, illetve a legszegényebbek életéről szóló fejezeteket már olvashatja a hvg360.hu-n, ahol a következő hetekben további részleteket közlünk a Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvből.

Ami az emberi tapasztalást illeti, a könyv rögtön az elején hangsúlyozza, hogy az észak-koreaiak is emberek, vannak vágyaik, aggodalmaik, céljaik. Mint ahogyan alapvetés az is, hogy az életet a legdurvább zsarnokságban is elviselhetővé, élni érdemessé kell tenni, a hétköznapok még a legkeményebb diktatúrában sem feltétlenül csak a szenvedésről, kínzásról és félelemről szólnak.

Így aztán rögtön az elején megismerkedünk a diktatúrák egyik paradoxonával: a boldogsággal.

Ha a boldogság szubjektív, Észak-Korea tízszer boldogabb, mint Dél-Korea, ahol a fiatalok állandó versenyben vannak egymással a jó jegyekért és a magániskolákért

– lepi meg az olvasót a Szöulba disszidáló 28 éves Cso Üszong, aki elmondása szerint tudja, milyen a társadalmi létra legalsó fokán élni, majd rögtön el is hessegeti a kínálkozó sztereotípiát: „Nem is olyan szörnyű, mint sokan elképzelik.”

© AFP

Ebben feltehetően szerepet játszik az észak-koreaiak által csongnak nevezett hozzáállás, amit valahogy úgy lehet lefordítani, vagy inkább körülírni, hogy emberi melegség és önfeláldozás. Ahogy Cso Üszong mondja, ez tölti meg tartalommal a „szegénység űrjét”.

A disszidensek visszatekintése alapján a túlélés másik eszköze – amely szintén ismert más diktatúrákból – a sajátos humor, ennek köszönhetően ugyanis az ember nevethet önnön nehézségein, amelyek így, ha csak átmenetileg is, talán könnyebbnek tűnnek.

Hogy az információ mennyire sarkalatos érték egy demokráciában és egy diktatúrában egyaránt, arra talán érzékletes bizonyíték, hogy a jelenleg Londonban élő Kang Dzsimin szerint Észak-Korea legégetőbb problémája nem a szegénység vagy az atomprogram, hanem a szabad sajtó hiánya. „Nem túlzás azt mondani, hogy az ország jelenlegi helyzete nagyrészt a sajtócenzúra következménye.”

Mind Dél-, mind Észak-Koreában van szólásszabadság. Csakhogy Észak-Koreában nincs szabadság a megszólalás után

– mondja az országból 2005-ben elmenekülő Kang Dzsimin, aki szerint a félelem politikájának állandósításából minden észak-koreaiból engedelmes rabszolgát faragtak.

Az információval több formában és módon is gazdálkodik az észak-koreai hatalom. Ennek az egyik megnyilvánulása a propaganda, a másik a vallás. Pontosabban a személyi kultusz államvallássá emelése. „Egy olyan országban növünk fel, ahol istenekként tekintünk a vezetőinkre, így sokunk számára a kritizálásuk puszta gondolata is értelmezhetetlen.” A logika jól kivehető: egy istennel nem húzunk ujjat, hiszen nem lenne jó vége.

A Kedves Vezető minden észak-koreai számára egyfajta apafigura, aki tökéletes és sosem hibázik. „Azt mondani, hogy egy olyan isteni személy, mint a Kedves Vezető, hibázott, olyan, mint azt mondani, hogy Jézus Krisztus meggyilkolt valakit” – von párhuzamot Ri Dzsiszon.

Egy ilyen államvallást persze meg kell alapozni, de a disszidensek beszámolóiból ítélve az észak-koreai vezetés ebben meglehetősen profi: az emberek a rezsim szigorú agymosásának kitéve nőnek fel, amiből következik az is, hogy képtelenek a kritikus gondolkodásra és a kreativitásra. És közben a diktatúra a megfélemlítés iszonyatos hatalmával telepszik rájuk, így aztán már az sem számít, hogy az észak-koreaiak közül néhányan már tudják, milyen irracionális a rezsim, mert teljességgel tehetetlenek ellene.

© AFP

Kim Juszong, a könyv másik megszólalója elég kiábrándítóan foglalja össze a helyzetet, reflektálva a külföldiek értetlenkedésére, hogy Észak-Koreában nem létezik a diktatúra megdöntésére irányuló kormányellenes mozgalom: „Néha ezt annak számlájára írják, hogy túl ostobák vagyunk, semhogy végig tudnánk csinálni egy efféle felkelést.

A valóság azonban az, hogy az emberek egyszerűen csak túlságosan félnek, hogy bármiféle kormányellenes megmozdulásban részt vegyenek, mert tisztában vannak az igazsággal: a saját erejükből nem tudnak változást előidézni.

A társadalom bizalmi szövetét egyébként is darabokra tépte a diktatúra: egy olyan országban, ahol öt háztartásból egy az állambiztonságnak dolgozik, egy észak-koreainak nehéz megbízni még azokban a barátokban, szomszédokban vagy munkatársakban, akiket egész életében ismert.

Azt viszont megtanulták, sokszor a saját bőrükön, hogy az információ hatalom.

'Wingman' Eric Holder orchestrated 'Obamagate,' says successor attorney general

Opinion: Washington Secrets

by Paul Bedard

 | May 15, 2020 07:14 AM

Then-Attorney General Eric Holder acted as President Barack Obama’s “wingman,” creating a highly politicized Justice Department that would steer investigations away from Democratic allies, including Hillary Clinton, and onto GOP foes such as President Trump, according to a successor.

Matthew Whitaker, a former U.S. attorney who served as a Trump's acting attorney general between Jeff Sessions and William Barr, claimed in a new book that Holder “created an above-the-law culture” in the department that led to the bumbled investigations that the president has dubbed “Obamagate.”

In Above the Law, provided in advance of its release, Whitaker described a department that was more political under Obama than any department since President Richard Nixon’s, one that sought to promote the efforts of partisans such as FBI chief James Comey, who has since been fired by Trump.

“What Holder is advocating for,” he wrote, “is a government full of Jim Comeys: government officials determining on their own what the Constitution demands, deciding which laws to prosecute and which to ignore, selectively releasing information to the media about Americans under investigation, and held accountable neither to the chief executive nor to voters.”

And as Obama’s “wingman” at the department, added Whitaker, Holder built a team that would remain after he left and that would eventually shut down a probe into Hillary Clinton’s email scandal at the State Department and eagerly build up an investigation into alleged Russian collusion with the Trump campaign in the 2016 election.

“There’s no doubt that Russia tried to influence the 2016 presidential election,” he wrote in the book from Regnery Publishing.

“But the political meddling within our own government, within the Justice Department, and within the intelligence community poses a far greater threat to Americans than any Russian internet troll farm. Without the rule of law, without respect for the Constitution, without honest administration in the Justice Department, we don’t have a republic,” he added.

The book is an indictment by a true insider of the “deep state” of liberal bureaucrats trying to protect their own and ignore Trump’s election.

It also highlighted the double standard of Obama-era officials, especially on recusals from cases they had an interest in. One that jumped out was of the case and conviction of former Trump national security adviser Michael Flynn.

The book noted that the judge who accepted Flynn’s guilty plea of lying to the FBI was a friend and neighbor of discredited FBI official Peter Strzok, who texted with his FBI lover about hoping Trump did not become president. Strzok did not recuse himself, and Judge Rudolph Contreras did only later.

In several passages, Whitaker wrote about how Holder and his successors refused to investigate Obama-era scandals, such as the IRS's targeting of conservatives and a case against the New Black Panther Party, and he recalled how Holder successor Loretta Lynch met with former President Bill Clinton before ending the department’s probe of the Hillary Clinton emails.

“As longtime professional staff of the Justice Department privately acknowledged to me, the arrogance characteristic of the Obama administration, personified by his first attorney general, Eric Holder, created an above-the-law culture inside the Justice Department,” wrote Whitaker.